Snei Ap
Sick Society

(Buil2Kill Records • 2014)
Mindenholottlevo
2014. november 11.
0
Pontszám
7
Újabb csak nőkből álló rockegyüttes készül megtörni a megszokott brit-amerikai hegemóniát. A svéd Crucified Barbara (mely zenekarral hőseink turnéztak is hazájukban) után a talján Snei Ap igyekszik bizonyítani, hogy egyrészt keményebb fajta rockot nem csupán a férfiak tudnak jól játszani, másrészt nemcsak a tengerentúlon, ill. az angoloknál teremhet ebből minőségi produktum. Nézzük, mire jutottak!

A Sick Society címre keresztelt bemutatkozást megelőzően egyetlen EP-je jött ki a csajoknak, ami a Hidden Floors címet kapta. Ennek minden egyes dala felkerült a teljes albumra, bónuszként pedig ott figyelt rajta a Falling In My Rebirth akusztik verziója.



Négyen vannak a hölgyek, tíz nótát pakoltak a debütkorongjukra. Hatalmas megfejtéseket nem kell várni, ez vérbeli female rock olyan elődök nyomdokain, mint a Runaways, Go-Go’s, a tőlük újabb együttesek közül pedig az L7-t, The Donnast és az elején szóba került Crucified Barbarát érdemes megemlíteni, mint párhuzamot. A Snei Ap ugyan még dalírást tekintve messze elmarad a felsorolt bandáktól; az a bizonyos saját íz még hiányzik belőlük, ám akadnak jobb fajta riffjeik, dallamaik, szóval összességét tekintve nem egy elveszett próbálkozás.

Az első két dal még pont a szürkébbek közül való számomra, a harmadik (Amen) azonban egész érdekesen kezdődik kicsit King’s X-es témájával és az énekescsaj Martina Jey Petocchi spoken wordjával. A folytatás már inkább a Therapy? enyhén punk-rockos dolgait idézi fel. A Spiral Of Silence is egész rendben van Hole-os hangulatával, az énekről meg inkább Juliette Lewis ugrik be. Jelentős lassulást hoz a következő szám, a Lucifer, bár korántsem olyan gonosz, mint amennyire címe alapján lehetne.

A riffesebb témák sorát gyarapító A New Choice-ról még a mi Missy Cage-ünk is eszembe jutott, bár a mieink azért jobbak. Kár, hogy ezek a talján nőstények ennyire körbehatároltak maguknak egy bizonyos komfortzónát és nem tudnak ettől bátrabban elrugaszkodni. Konkrétan egy kis odapörkölést még nagyon el bírnék viselni. A gitárok sem harapnak annyira, mint amennyire egy ilyen zenekar esetében elvárható lenne.

A szenvedősebb alteros vonalat egyre jobban erőltetni kezdik a lemez második felében a csajok, habár a Falling In My Rebirth kap egy kis hard-rockos/metalos csavart. Még a Game Over az, amiben a legjobban megmutatja a négy vamp, hogy megy nekik a zúzda is, ha akarják. A Shame címre hallgató zárótétel pedig címével ellentétben nem akkora szégyen, sőt jó kis kétarcú nóta, amiben a lírai és harapósabb oldalukat egyaránt kidomborítják a bringák.



Még ha az albumtól nem is estem túlzottan hanyatt, élőben azért biztosan meggyőzőbben teljesíthetnek a csajok (mint ahogy a Crucified Barbaráék, noha lemezen is elhallgatgatom, koncerten döntenek le igazán a lábamról). Ha a Snei Ap nem venné ennyire „elsőáldozósra”, ártalmatlanra a figurát, még simán felkapaszkodhatnának a stílusbeli nagyok mellé (anno az említett Runawaysnél is az volt a cél, hogy keményebbek, pimaszabbak legyenek mindenkinél). Plusz valami Rockbitch féle extra körítés is nagyot lendíthetne rajtuk.