Amederia
Unheard Prayer

(BadMoodMan Music • 2014)
2014. november 29.
0
Pontszám
7

Vannak azok a stílusok, amik mindig képesek meglepetést okozni, amik csak jobb híján húzhatók rá a bandákra, amik semmire sem adnak garanciát és egyedül a személyes megismerés vezet célra. Aztán vannak azok is, amik nagyon jó kis kapaszkodók, amik mentén belőhető az irány, nagyon nagy meglepik nincsenek, de persze az egyéni ízek és egyéni teljesítmények (zenekar szinten) változatosak és színesek. Aztán van a „Gothic / Doom metal”. Na ez az a kategória, ami szőröstől, bőröstől megragadt valahol a ’90-es években, megmakacsolta magát és egy tapodtat sem mozdul sem előre sem hátra. Itt akkor is azt kapod, amit a meghatározást olvasva elgondolsz, ha nem akarod. Nincs vita. A Gothic / Doom nem viccel. Nincs kompromisszum, nincs megalkuvás… Itt már csak és kizárólag a kimondottan kiváló dalok segítenek. Nézzük, hogy a 2006-ban alapított orosz Amederia mit tud felmutatni ezen a téren. Jah, mert azt ugye nem kell mondanom, hogy Gothic / Doom a játék neve.


Az Unheard Prayer a csapat második nagylemeze amit a beszédes nevű BadMoodMan Music kiadó gondoz. Az egyébként kimondottan tetszetős grafikával, de maximálisan giccses témával megáldott borító egy kellemes bookletet takar, ami magán viseli a stílus összes kötelező elemét. Megjelenik a letaszított angyal, a fekete ködben úszó hattyú, kietlen pokolbéli táj stb. Összességében kellemes megjelenésű és minőségi kiadvány a fizikai formátum. A külcsín és a teljes körítés pontosan leképeződik a belbecsben is. A lemezt áthatja egyfajta teátrális ömlengős és szomorkás hangulat, ahol az érzelmi vonalat a jól bevált zongora és szintiszőnyeg teremti meg. Természetesen a stílus szigorúan vett követelményeinek maximálisan eleget tesz a hét tagú csapat, hiszen a teljes koncepció a morózus doom alapú, hörgős férfi énekkel kísért gitársúlytásokra épül. Ezzel folytat dialógust az éteri női ének és a szinti / zongora kettőse. Számomra a bő három perces intro eléggé agyrohasztó, de persze ez is megszokott a ’90-es években ragadt Gothic/Doom bandáknál. Az átlagosan 10 perc körüli dalok mindegyike a fenti hörgős – női énekes billentyűs – doomos recept alapján született, ami zeneileg azonnal adja a párhuzamot a My Dying Bride-al, az Ethereal Blue-val, Mourning Lenore-ral, de aki a Widow’s Weeds korszakos Tristaniára asszociál, az sem jár távol a megoldástól. Ami az erőssége a csapatnak, miszerint tökéletes stíluslemezt hoztak össze, az egyben a hátránya is, hiszen a határokat egy percre sem feszegetik, semmivel sem akarnak többet, mint amit a stílus megkíván. Maguk a dalok nem rosszak, de nem is kiemelkedőek.

A totálisan sablonos bukott angyalokat, magányt, szerelmi bánatot feldolgozó szövegek is mind kellékei a színháznak, ami egyfajta tömény, néha émelyítően dekadens légkört képes teremteni, aminek kapcsán minden alkalommal beugrik az Interjú a Vámpírral film hangulata. Összességében mégsem tudom azt mondani, hogy totális időfecsérlés, főleg a stílus hívei tehetnek vele egy próbát, mert igazából kívül – belül rendben van itt minden, csak hát kicsit avíttas már ez a vonal és ez a zenei megfogalmazás. Stílus hívek ne habozzanak, koca Gothic / Doom fanoknak kihagyható.

http://www.youtube.com/watch?v=XF5MbjRNptA&




Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.