Holy Mother
Toxic Rain

(Crazy Life Music • 1998)
2014. december 21.
0
Pontszám
10

Mike Tirelli számára az a bizonyos 1998-as nap is ugyan úgy kezdődött ahogy a többi. Mike nem akart semmi különöset. Nem aludt rosszul, de azt sem mondhatta, hogy teljesen felfrissülve ébredt volna. Miközben az álmos városon még a hajnali köd uralkodott, Mike kimért tempóban a metró felé vette az irányt. Miközben ujjaival önkéntelenül a zsebében felejtett öngyújtót babrálta, a sarki újságos körül serénykedő boltost figyelte. Lassan közeleg a rohanás. A kirajzás. Amikor vontatottan, de kérlelhetetlenül megdobban a város szíve és mint egy mérhetetlen gőzgép, életet pumpál az utcákra, megtölti a boltokat és a nagyvárosi lét zaj-szinfóniájával végleg elűzi a nyugodt éjszaka utolsó emlékét is. De akkorra Mike már nem lesz az utcán. Nem zavarta a dolog, sosem szerette a pörgést, azt a fajta adrenalin rusht amit a reggeli kávé és a felizzó kommunikációs lávafolyam vált ki ebben a lüktető és hektikus gócpontban, amit városnak hívunk. Nem, Ő nem kér ebből. Ő csak a dolgát szeretné végezni. Bár tudta, hogy nem tesz jót a torkának – és ez akár a mai felvétel rovására is mehet – mégis rágyújtott az utolsó szál cigarettájára. Mélyet szippantott a kellemesen enyhe ám mégis felfrissítő koporsószegből. Felnézett még egyszer a kérlelhetetlenül világosodó égre, az épp meggyújtott cigarettából még lopott egy slukkot, majd a csatorna felé dobta azt és elindult a föld alá. Mikor a túloldalt felbukkan már semmi sem lesz ugyanaz. A metró reggel nem csak egy jármű. Minden nap megvan az a pillanat, amikor a közlekedési eszköz egyfajta időgépként térben és időben is átlendít a város hajnali eseményhorizontján. Mikeot a célállomás neve zökkentette ki a merengésből. Megérkezett. A srácok már itt vannak. Röpke és rutinszerű köszönés után beléptek a Studióba. Az ajtó halkan kattanva becsukódott. És bummmmmm! Megszületett a Toxic Rain.
 
’98-ban még faltam a metalt nagykanállal egy izgalmas és érdekes világ volt, ami végtelen lehetőségekkel és megtalálásra váró kincsekkel telinek tűnt. Nem érdekeltek feltétlenül a stílusok, minden irányban megtaláltam azokat a lemezeket, amik képesek voltak feltölteni és azzal az érzéssel eltelíteni, hogy valami izgalmas része vagyok. A new york-i Holy Mother akkor jött ki a harmadik nagylemezével, a Toxic Rainnel, ami első hallásra kettémetszett és lyukat ütött a fejembe. Nemrég előkerült a randa takonyzöld borítós lemez, amit csak úgy nosztalgiávla tettem be a lejátszóba, de legnagyobb meglepetésemre ugyan azzal az energiával csapott le rám így 14 év távlatából is, mint akkor amikor először hallottam. A srácok az akkoriban eléggé pörgő heavy / power stílusban utaztak, azonban a Toxic Rain lemeznél valamit baromira elrontottak, hiszen megszületett egy olyan power / thrash alapmű, amit se előtte, sem utána nem tudtak reprodukálni. Lehet nem is akartak. A sors fintora, hogy gyakorlatilag ez az egy „félresikerült” lemezük lett etalon és kiemelkedő dobás, bár még ez sem tudta ’98-ban kiemelni őket a végeláthatatlan metal dömpingből. Az tuti, hogy az ezután következő három nagylemezén a csapat visszatért ahhoz a langyos hangzáshoz és energiamentes megfogalmazáshoz, ami aztán teljesen kiábrándította a Toxic Rain által összetrombitált és kerek szemmel figyelő lelkes kis táborukat. Mit is tud a Toxic Rain? Először is kapott egy olyan metsző gitárhangzást, amit éppen jónak nem mondanék, de úgy szól, mint öregapám körfűrésze amint épp egy méretes fatörzset szeletelt fel vele. Igazi fülgyilok. Ha van metsző thrash fürészhangzás, akkor ez bizony az. A másik adalékot a mágiában Mike Tirelli iszonyatosan erős éneke jelentette. Mike gyakorlatilag véresre énekelte a torkát, olyan erőt és reszelősséget kipumpálva magából amit aztán soha többet nem tett meg. A harmadik adalék természetesen nem lehetett más, mint maguk a jó dalok.



A Wars-al nyitó lemez azonnal mindent bedob amit csak tud. Metsző riffözön, feszes közép-gyors tempó és Mike már az első sorokban is akkora dallamokat hoz, amit egyszerűen nem lehet elfelejteni. Nagy erőssége szinte minden dalnak, hogy Mike nem csak a refrénekre tartogatta a mágiát, hanem gyakorlatilag a verzékbe és minden egyes sorba olyan dallamokat és hajlításokat vitt bele, ami egyfajta thrash énekorgia egy teljes lemezhosszon keresztül. Rich Naso a kalsszikus thrash-es rifftámadásokat rendre klassz és szerethető, távolról sem magamutogató szólókkal tette tökéletessé. A Toxic Rain varázsához nagyban hozzájárult az is, hogy nagyon sok olyan hard rock, power metal és glam közeli megoldást is alkalmaztak, amik rendre kirázták a lemezt a thrash-es skatulyából. Gyakorlatilag szinte a thrash panelek nélkül hoztak össze egy korai Megadeth intenzitásával bíró szélvész lemezt. A kicsit lazább Electric után a címadó Toxic Rain ismét olyan energiaszinten nyit, hogy a szőr feláll a karomon minden hallgatásnál és kedvem lenne hangosan együtt üvölteni Mike-al, legyek buszon, a boltban, vagy otthon a szobámban. Az egyszerű és klasszikus verze-refrén-verze-bridge-refrén-szóló szerkezet ezúttal nem unalmas kiszámíthatóságot, hanem könnyed és felhőtlen hallgatást eredményez, ami szerintem kimondottan erősít az összképen. A Toxic Rain szólója ismét csak egy klasszikus heavy megoldás wah-pedálos bolondítással. Nem kevés, nem sok. Pont annyi, amennyi kell. Azért a The Rats Keep Runnin’ jellegű dalokkal jelzés értékűen becsempésznek a srácok egy kis amolyan street-hard rockot a repertoárba, de az elbaszott fűrészelő gitárhangzás és a folyamatosan dohogó kétlábgépes dob nem enged a szorításból. Na persze Mike ismét olyan erőszakkal köpi ki a sorokat, hogy ezzel végleg átalakul ez az ártalmatlannak induló dal is egyfajta baltás gyilkossá. A My Destination glames igazi stadionrock dalával a kezdeti arcba mászást szépen leépítik a srácok, engedik a hallgatót levegőt kapni, fellélegezni, kicsit elringatózni a fűrészpengék fölé feszített nyugágyon, de csak pont annyira, hogy a Judas Priest örökséget magára vállaló középtempós Live To Die ismét karcoljon és marjon. A példaképeket később a You’ve Got Another Thing Comin’ feldolgozással konkrétan is megidézik a srácok, ami szerintem egy kicsit lapos választás volt, dönthettek volna egy erősebb dal mellett is, de ez is csak azt mutatja, hogy a készítéskor mennyire nem voltak tisztában a Toxic Rain erejével. Vagy csak egyszerűen nem foglalkoztak vele… A maradék három dal is igen erős szerzemény, amik közül a Symptom of Withdrawal mesterien idézi meg a The Battle Rages On… korszakos Deep Purple-t, míg a Melting Pot erőszakos duplázós refrénjével és basszusfutamaival egy igazi arcba mászós darab. Itt érdemes megemlíteni az idén elhunyt Randy Coven kiváló basszusjátékát, ami bár a háttérben van, kérlelhetetlenül adagolja a zseniális megoldásokat az összképhez. A záró Losing My Bet mesterien viszi le a hangulatot és foglalja keretbe az egész lemezt. Mike ismét hidegrázós verzéket hozott össze, amivel egyfajta horror hangulatot kölcsönzött ennek a dalnak. Ismét csak kiváló darab.



Azon lehet vitatkozni, hogy a Toxic Rain most akkor egy thrash lemez poweres, hard rockos, glames megoldásokkal, vagy power-glam-hard lemez thrash hangzással és intenzitással. Gondolom a sikertelenséget talán ez a kettősség is okozhatta, hiszen az egyik tábornak lemetszette a lemez a fejét, míg a másiknak túl sok lehetett a lazább zenei utalás és kitekintés. A fene tudja. Az biztos, hogy soha többet nem lépett a banda erre az útra és Mike Tirelli ezután soha többet nem énekelte véresre a torkát. Valószínű, hogy a Toxic Rain ténylegesen csak egy „félresikerült” lemez, amit nem is így akartak eredetileg, aztán ez lett belőle… Én örülök ennek és talán nem vagyok ezzel egyedül, hiszen ha nem is korszakalkotó, de az energiái és a zenei sokszínűsége miatt mégis csak egy végletesen szerethető és izgalmas lemez.