Lvcifyre
Svn Eater

2015. január 9.
0
Pontszám
7.7

Az angol Lvcifyre egy újabb jeles képviselője annak a vonalnak, amire 2014-ben igen erősen rákaptam, mi több, az év végi listámon szereplő lemezek közül is számos ebből az ébenfekete ragadós, szurok sűrűségű fekete mocsárból került ki. Ez a vonal számomra még kicsit bekategorizálhatatlan, hiszen alapvetően a szélsőséges death metalból eredeztethető, ahol aztán maga a technika még sem annyira lényeg, mint maga a sötét és nyomasztó, mindent megfojtó hangulat. Ennek okán, és a dob igen gyakori blast használata miatt rájuk ragadt a black jelző is. Valahogy azonban a black/death skatulya nem elégséges és nem tudja megfogni ezeknek a bandáknak a velejét. A sludge, a noise mind felhánytorgathatóak, de csak is azért, hogy az elménk szülte kényszer erejének engedve egyszerűen meg akarjuk fogni ezt az alaktalan és folyamatosan változó, örvénylő masszát. Az emberi természet már csak ilyen.

A 2007-ben világra okádott Lvcifyre jelenleg a második egészestés mocskánál jár, ami meglehetősen sok külföldi blog és fanzine év végi listáján szerepelt előkelő helyen. Mivel, mint azt már említettem, erősen rákaptam erre a vonalra, így nem hezitáltam sokat, hogy megismerkedjek-e az angol kvartett zenei kinyilatkoztatásával. A nyitó Night Sea Sorcery pedig visszaköpött és ocsmány torz mosollyal nevetett rám. Pontosan azt kaptam, amit akartam. Lassan építkező, zajos masszát, ami kérlelhetetlenül gyűjti a legpusztítóbb viharhoz az energiáit. Az egész felvezetés a már megszokott transzcendens, visszhangos és gyűlölettel teli hörgéshez hasonlítható vokális szűköléssel maga a tökély. Lassan építkező monumentum, ami kérlelhetetlenül előkészíti a terepet a vehemensen berobbanó Calicem Obscvrvmnak. A nyakunkba szakadó világvége olyan érzést képes kelteni, mint amikor a tornádó egy rozsdás szögekkel teli kerítésdeszkával pofánver. Morózus, a tempóbol egy jottányit sem engedő gyűlöletbomba, ahol a Formulas Fatal To The Flesh korszakos Morbid Angel kel haláltáncra a tavalyi év legkiemelkedőbb gyűlöletével,a Lord Mantissal. Megemlíthető párhuzamként mondjuk egy Nader Sadek és Coffinworm vadházasság is… Valahol ez az egyelőre pontos név nélküli irányzat leginkább egy tornádóhoz hasonlítható. Örvény erejű forgatag, ami zajjal, mocsokkal, az emberi kéz teremtette világ szilánkjaival teli. Ami félelmetes, ami vonzó, ami kicsit romantikus és ami kegyetlenül gyilkos. Szenvtelenül mészárol le bármit ami életet visel magán és az útjába kerül. Azonban ne feledjük, hogy a hangok és a zene kicsit tágabban vett világában barangolunk, legyen ez az utazás bármilyen fekete is. Mi magunk túléljük. Akkor is, ha minden alkalommal egy csipetnyi meghal bennünk az utazás során. Talán nem is a jó részek, hanem a mocsok, a féreg hal meg és ez a fajta tornádó maga a szike a kezünkben, amivel saját húsunkba vágunk.

Szóval kicsit színház itt minden. Mint az élet minden rezdülése. A tökéletes színdarab jellemzője pedig a megszerkesztettség és a dramaturgia akkor is, ha kívülről csak a pusztítás mocska és kivehetetlen fergetege tárul fel. A mindent elpusztító tornádónak is meg kell, hogy legyen a maga felépítettsége. A vihar előtti csend,a gyülekező baljós előjelek, – amit a nyitó nóta tökéletesen hoz is -, majd a kegyetlen pusztítás, a velőtrázó horror és a nyomasztó világvége is megérkezik, azonban a Lvcyfire egyik legnagyobb hibája, hogy a vihar szeméhez nem jutunk el soha. Pedig a pillanatra bentszakadó lélegzet, a megálló idő, a megmenekülés téveszméje elengedhetetlen része a tökéletes műnek. Egyszerűen el kell jutni a semmibe, a megsemmisülésbe, a nemlétbe, ahol feloldódunk, ahol levegőt vehetünk, ahol csend van. Azonban ez a csend a zene nyelvén semmiképpen nem keverendő össze a „hangnélküliséggel”. A hangnélküliség nem képes ezt megteremteni, így a számok közötti csend sem tudja elhozni a szükséges kontextust. Ezt a zene nyelvén kell megalkotni. Magát a csendet is. A zenei csend csak is hangok által megteremthető és amíg a Lord Mantis, a Coffinworm, vagy akár a Morbid Angel is képes tudatosan, vagy tudattalanul megalkotni ezeket a pillanatokat, addig a Lvcifyre e téren alulmarad és csak is a pusztítás legmélyebb bugyráig jut el.


Nincs feloldozás, nincs kontextus, nincs a kegyetlen kínzást gyötrelmes intermezzóként megszakító fellélegzés. Így zeneileg eljutunk a teljes érzelmi megsüketülésig, érzéketlenségig, immunitásig. A szegecses ostor légycsapóvá, a világot megrengető harci trombiták újévi sípokká, a purgatórium tüze pattogó tábortűzzé szelídül a szűk 50 perc közepére. A zenei és érzelmi kontextusok hiányában a kiváló kezdés nem hoz befejezést, nem hoz feloldódást és valahol céltalanul elbukik a ‘túl sok‘ útvesztőjében. Akkor hát, rossz lenne a Svn Eater? Egy cseppet sem. Azonban az elsőre irányítás nélküli káosz, valójában borzasztó tudatos és kontrollált megszerkesztésében még alulmaradt a csapat a stílustársakhoz képest. Amint ráeszmélnek, hogy a cunamit okozó földrengést a tökéletes csend, az első fénysugár megjelenését a végtelen feketeség, a tornádót pedig a ‘szem’ elérkezése teszi azzá ami, akkor majd képesek lesznek megalkotni egy tökéletesebb előadást is. Minden lehúzás ellenére csak egy minimálisan értékelem át a hangpróbán adott pontomat, mert ameddig eljutnak zeneileg, abban nincs hiba. Már csak a valódi kontextusok megteremtése, a csattanó felépítése és a kivezetés megteremtése az, ami hiányzik. Talán legközelebb…