A hét (koncerteken nyolc) tagot számláló Whispering Woods 2011-ben jelentette meg Fairy Woods című első lemezét, amely jelen pillanatban nálam a bepótolandó lemezek közé sorolódik. Az ezt követő Perditus et Dea éppen ebben a hónapban lát napvilágot, ezért az alábbiakban ez lesz írásom tárgya. Bevallom, stílusbeli besorolása miatt, kicsit félve kezdtem el hallgatni a szimfonikus/gótikus metal címkével ellátott kolozsvári zenekar aktuális lemezét. Korábban nem ismertem őket, ami nem is csoda, hiszen ez a műfaj a zenei ízlésem peremén egyensúlyoz, és ebből kifolyólag nem mozgatok meg minden követ egy-egy új formáció megismerésének érdekében. Éppen ezért némi kihívást éreztem e recenzió megírásában. Elsőre nem is tudtam mit kezdeni az anyaggal, de hat-hét hallgatás után nyugodtan megállapíthatom, hogy megérte várni.
Felhívnám az olvasó figyelmét, hogy a szimfonikus jelző itt nem tévesztendő össze a Nightwish/Epica/Within Temptation szirupjával, mert az émelygés határán mozgó popos emészthetőséget és a semmitmondó szinti szőnyeg alá sepert reklám-metalt szerencsére elkerüli a zenekar. A Whispering Woods tagjai nem eszközként, hanem művészetként tekintenek szeretett zenei műfajukra, amely legfőképpen az opera és a színház világa felől közelíthető meg. A doom jelzővel is szokták illetni a bandát, ami akár félrevezető is lehet, az azonban kétségtelen, hogy e stílus patakja is ott csörgedez a „suttogó erdők” mélyén.
Azt is meg kell gyónnom, hogy az operába illő ének nem tartozik a kedvenceim közé, azonban a két énekesnő — a szoprán Alexandra Burcă és a mezzoszoprán Corina Hamat —olyan drámaisággal, beleéléssel és szakmai képzettséggel bánik a hangjával, hogy hallgatása közben előkelő színházak belső aurája kel életre. Dallamaik kidolgozottak, tele vannak érzéssel, és megvan bennük az a spiritusz, ami az embert leveszi a lábáról. Énekdallamok terén a Călușarii-t feltétlenül ki kell emelnem. Olyan drámai melódiák sorakoznak itt, és annyira szépek, hogy már csak ezért érdemes meghallgatni a lemezt. Néha hörgős/károgós férfihang is feltűnik az albumon, megjegyzem, teljesen feleslegesen, ugyanis a produkció színvonalán semmit sem emel. Lehet, hogy a konceptalbumhoz hozzátartozik, de a lemez egységességét figyelembe véve, a két énekesnő maximálisan eleget tesz ezen a fronton.
Ami a zenét illeti, minden hangszer teret kap a kibontakozásra az album 65 percében. Doru Căilan többnyire lassúbb, súlyosabb témákat hozó ritmusgitárjának ugyanolyan fontos szerep jut, mint Cora Miron szép, hangulatos billentyűtémáinak. A Circle Complete dal vége felé pedig éppen a dob az, ami előtérbe kerül. A ritmusszekciót egyébként Alex Dascăl dobos és István Vlădăreanu basszusgitáros alkotja. Cătălina Popa (Haggard) fuvolajátéka azonban az egész hangzást megbabonázza, és a zenét új dimenzióval ruházza fel. Meggyőződésem, hogy ő az, aki a legtöbbet tesz a Perditus et Dea egységes hangulatának kialakításában. Azon felül, hogy végig kimagasló a teljesítménye, gyönyörű dallamai népzenei minőségben is hozzájárulnak a zenéhez. Az elbűvölő If Ever, az instrumentális, minden szempontból kimagasló My Altar és a már említett Călușarii is jó példa az elmondottakra. Ez utóbbi, egyébként, az album csúcspontja, és a maximális pontszámot is megérdemli. De az Autumnal is a lemez legjobbjai közé tartozik.
Néhány teátrális megnyilvánulást viszont mindenképpen negatívumként kell felrónom a csapatnak. A Poetica és a Timeless című szerzeményekben fellelhető férfi narrációról van szó. A végig komoly hozzáállást tanúsító és remek hangulatot teremtő zenészek vajon miért gondolták azt, hogy ilyen megmosolyogtatóan amatőr színészkedéssel előadott mondatoknak itt helyük van? Sajnos ez elég sokat ront a két dal megítélésén, és a felépített misztérium is megtörik. Az album nagy részét szerencsére nem befolyásolja.
Azt is sajnálom, hogy a zseniális Călușarii (= egy fajta tradicionális, rituálés román táncot járók) az egyetlen román nyelvű szerzemény, ugyanis éppen ez a dal bizonyítja, mennyivel eredetibben szól románul a zenekar. A latin kicsit művészkedő és a sznobság benyomását kelti, az angol nyelv pedig egyszerűen idegennek, oda nem illőnek hat egy népi elemekkel megtűzdelt, erdélyi szimfonikus zenekar szövegeiben. Sőt, az olyan sorok, mint az „I will die for you” vagy az „Oh, Father, why have you done this?” már annyira elcsépeltek, hogy a legkevésbé sem lehet őket komolyan venni. A színvonal emelésének érdekében én fontolóra venném a román nyelv gyakoribb használatát.
Pár hallgatással ezelőtt még szigorúbban osztályoztam volna, de hibái ellenére is többnek érzem ezt az albumot, semhogy egy „korrekt” jelzővel illessem. Az erősebb dalok többséget alkotnak, és úgy gondolom, hogy még ennél is több rejlik a banda tarsolyában. Remélhetőleg nem indulnak el a zenei emészthetőség felszínessége felé a nagyobb népszerűség reményében, hanem megmaradnak művészi értékeket hordozó zenekarnak, ahogyan ezen az albumon teszik. Érdemes úgy kezelni ezt a lemezt, mintha egy operában vagy színházi előadáson ülne az ember, és ott hallaná először. Sötét van, csak az előadókat látni, hangjuk betölti a teret, és a közönség átadja magát a művészetnek arra a bő egy órára.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
