Persze értem én, hogy az élő hangszerek fölvétele költséges mulatság, ráadásul koncerten nehezebb reprodukálni, hisz az sem könnyen megoldható mutatvány, hogy egy metal bandát minden fellépésére elkísérjen egy kisebb kamarazenekar. Ennek ellenére az évek alatt akadtak olyan albumok, amik elnyerték tetszésemet. Bár kimondottan ritkán hallgatom ezt a stílust.
Nemrég viszont úgy döntöttem, hogy elvállalom a Nadir Music által küldött promót, ami nem más, mint az olasz Winterage The Harmonic Passage című bemutatkozó nagylemeze. Ez az elhatározás nagyrészt az alábbi ízelítőnek köszönhető, amin jól látszik, hogy itt bizony nem szintetizátorról szólnak a vonós, fúvós hangszerek!
És a komplett lemez ismeretében állíthatom, ez egyértelműen hallatszik is a végeredményen. Pedig a Winterage egy viszonylag friss formáció, 2009-ben alakultak, a jelen cikk tárgyát képező korongot megelőzően 2011-ben jelentkeztek egy EP-vel. Mégis fontosnak tartották, hogy a körülményesebb, de mindenképp igényesebb módot válasszák a klasszikus zenei rész megvalósításához. Az igényesség egyébként a külsőségekre is érvényes, hisz tetszetős, információ gazdag a szövegkönyv. A bookletet lapozgatva például megtudhatjuk, hogy több klasszikus zeneszerző (Dvorák, Mendelssohn, Guilmant, Verdi, Csajkovszkij) művéből építettek be részleteket a szerzeményekbe. Ezek fölfedezését viszont a hallgatókra bízzák. Ergo, szinte játékra invitálnak bennünket…
De lássuk, miként játsszák ők a szimfonikus power metalt!
Az Ouverture in do minore teljes egészében komolyzenei nyitány, ha nem tévedek, Dvorák műhelyéből. Az ebből kibontakozó címadó már azt a fajta fantasy-metalt hozza, amivel a honfitárs Rhapsody ismertté vált anno. Még mielőtt a mókás nevű Daniele Barbarossa (Kapitány) elkezdene ténylegesen énekelni, megereszt egy sikolyt. Több dalban is elhelyeztek egy-egy fülrepesztő magashangkitartást, és nem vagyok biztos benne, hogy Danink rovására írhatók eme merényletek. Ugyanis a szövegkönyv egy Emanuele „Deimos” Biggi nevű arcot tüntet fel „sikolyfelelősként”. Bár valószínűbb, hogy ő csak a Panserbjørne-ben felbukkanó extrémkedésért felelt. Mondjuk lényegtelen, hogy ki az elkövető, mert szerencsére nem sikongatja szét a dalokat. A The Flame Shall Not Fade vokáltémái a Blind Guardiant juttatják eszembe. A klasszikus szekció ebben is kimagaslót nyújt, örömmel konstatálhatjuk, hogy kivételes egységet alkotnak a klasszikus és rock hangszerek. Az 5. perc körül a szinti hangszíne és a dobos tamozós játéka nagyon emlékezetes! A Son of Winter meghozza a női éneket, de így, ebben a visszafogottabb formájában még ez is bőven elviselhető! 🙂
Meg is dicsérem érte Silvia Traverso művésznőt!
Amúgy szép ez a zongorás, fuvolás, merengős dal. Kimondottan jól esik az eddigi, alapvetően gyors szerzemények után. Ahogy 3:50 körül kicsit „megőrül” az tanítani való! Majd visszatér az eredeti lágy hangvétel, kapunk némi kislányos narrációt, de a végére mégis bekeményítenek, „bepáörrösödnek”. A La caccia di Tùrin címből kiderül, hogy valami köze biztosan van a lemeznek Tolkien világához.
Az erős komolyzenei hangzásvilágnak köszönhetően amúgy is van egy érezhetően teátrális, filmzene érzete a lemeznek. Ha negatívumot kell mondanom, csakis a lemezhosszt tudom megemlíteni. 70 perc ebből a tömény, rétegzett muzsikából nagyon sok. Hiába minőségiek a dalok, 45-50 perc után elfárad a fül/az agy a sok hangszertől, hangjegytől. Pedig a korong utolsó harmadában is megbújik 1-2 gyöngyszem. Személyes kedvencem a záró Awakening, amibe Mendelssohn E-moll hegedűversenyének (Op. 64) részletét applikálták be.
Felmerült bennem a kérdés, hogy a Winterage szimfonikus metalt, vagy metalos szimfóniát játszik-e, ugyanis összességében talán hangsúlyosabb a klasszikus zene, mint a fém a The Harmonic Passage kompozícióiban. Lehet, hogy túlzok, de én eddig nem hallottam egyetlen olyan albumot se, ami ennyire jól ötvözte volna a két stílust! A maga nemében szinte tökéletes alkotás!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
