Beyond The Dust
Khepri

(Dooweet Records • 2014)
2015. március 1.
0
Pontszám
7.5

A Beyond The Dust egy feltörekvő párizsi prog / djent banda, akiknek a Khepri a debütlemezük és eddig a 2010-es megalakulás óta egy 2011-es New Dawn című EP-vel büszkélkedhetnek. Azt nem mondanám, hogy a csapat célok nélkül állt volna össze, hiszen a Meshuggah alapokra felépített Pain of Salvation jellegű zenéjük (mármint saját állításuk szerint) igen csak konkrét zenei elképzelésről tanúskodik.

Na igen, most sok mindent elmondtam. Meshuggah és Pain of Salvation. Legalább is a banda szerint, aminek egy részével egyet is tudok érteni. Egyértelműen Meshuggah hangzásra és alapokra építkezik a banda debütlemeze, ami ugye alapvetően ma már maga a djent, mint stílus és egyfajta poliritmiára felépülő dob – szaggatott gitárjátékot jelent, ahol a gitár hangzása nagyjából egy torzított hajókötéllel egyezik meg. Nagy divat ez mostanában, azonban a tisztán csak meshuggah-i értelmezés szolgai másolása mára már igen csekély érdekességgel bír. Ezt a legtöbb djent banda felismerte, – aki nem, az meg gyorsan el fog tűnni az érdektelenség mocsarában – és egyfajta stíluskorrekción keresztül keresik a saját útjukat a Meshuggah jelentette hangzásvilágon belül, vagy éppen kifele abból. A Beyond The Dust is csak alapnak használja a svédek által megteremtett hangzásképet, amire egy kicsit metalcore-os, kicsit tisztaéneklős, kicsit progresszíveskedő egyveleget próbálnak meg ráegyensúlyozni, amivel kapcsolatban határozottan semmi párhuzamot nem érzek a PoS-al. De ez csak úgy a margóra széljegyzetnek.

Mindennemű progresszívkedés ellenére a teljes hangzásképet uralja a röfögő 7, vagy 8 húros gitár és a poliritmia. Bizony időnként az eszköz válik céllá, vagyis veszi át az uralmat és önmagáért létezik, nem szolgálva semmilyen zenei önmeghaladást. Persze ezzel sincs baj, azonban emiatt nem igazán tud kiemelkedni az összprodukció a ma annyira elterjedt technokrata gépies szétjátszási betegségben szenvedő bandák tömkelegéből. Andrew Zicler tiszta éneke meg van annyira orrhanguan irritáló, hogy éppenséggel várja az ember, hogy váltson vissza üvöltésre, akkor meg jön az a fránya djent/tech/core egyenüvöltés. Persze a Relief jellegű nyugodtabb, kiteljesedőbb tétel azért említésre méltó. Itt is üvölt, hogy mennyire a poliritmia alá rendelt minden ilyen banda, mennyire a technika zenél rajtuk keresztül és nem fordítva. Itt ez épp azért üvölt, mert például kellemes építkezős és utazós hangulatával pont a djent tenger közepén zöldellő trópusi szigetként ad menedéket a 13/21-edek agytámadásai elől. Ez azért egy eléggé kiemelkedő nóta, no! A Last Breath megint csak egy eltaláltabb nóta, ahol bár a totál sablonos djentelős – üvöltős verzéket keveri a csapat a totál sablonos akkordozósabb, hangulatos – tiszta éneklős refrénekkel, mégis sikerül arcot adni a dalnak. Az összes többi dalban is vannak eltaláltabb megoldások és pillanatok, azonban ott még nem állt össze egy olyan markáns végeredmény, ami bármivel is elkülönítené őket egymástól.


Összességében nagyon profi hangzású, megszerkesztett és összerakott debütöt tettek le a francia srácok az asztalra, ahol bár masszívan dominál a Meshuggah féle djent alap, azért kitartóan próbálkoznak a dallamok, klasszikusabb megoldások segítségével saját hangot is kiadni magukból. Bár úgy gondolom, hogy messze nem érik el a Xerath színvonalát és még masszívan benne vannak abban a másodvonalas masszában ahol a Periphery, Sybreed, Protest The Hero, Monuments, Becoming The Archetype neveket szokás szükségszerűen emlegetni, azért bőven vannak jelek amik arra mutatnak, hogy ha tovább finomítanak, akkor meg lesz az a kis szikra. Ettől függetlenül a tech / djent / prog jelzőkre heveny nyálzásban kitörő zenehallgatók ne tököljenek, hanem járjanak a csapat után, mert djent közegben ciki lemaradni a legfrisebb bandákról!

http://www.youtube.com/watch?v=LsqbzIoNFTU&