A Metal Archives-ban már thrash/death metalként vannak feltüntetve, ami igaz is, de a deathcore stílusjegyei is fellelhetőek, ami viszont, az előítéleteket elkerülendő — gondolom én —, sehol nincs megemlítve. A banda a melo-death vonalból is merített inspirációt, szóval több forrásból is táplálkoznak a taljánok.
Az feltűnt, hogy nem amatőrökkel van dolgom, érződik, hogy a riffek, témák gördülékenyek és illeszkednek egymáshoz, a szólók kifejezetten jó helyen lépnek be a képbe, szóval jól megszerkesztett dalokról beszélhetünk. A zene riff-orientált, van is belőlük garmadával, és a melodikusabb részek is elfogadhatóak. Az Amygdala hallgatása közben bizonyos témáknál akár még a Suicide Silence is beugorhat az embernek, de a core stílus az Unredeemed esetében nem éppen annyira egyértelmű. Említhetném éppen a Cavalera Conspiracy-t is, akiknek a stílusától szintén nem áll távol az Unredeemed. Máskor inkább a régebbi In Flames jut eszembe, múló pillanatokra pedig egy-egy Panterára jellemző megoldás is előfordul, sőt, még blastbeatekkel is találkozhatunk. Giovanni Matteo Gliozzo üvöltéseiben van egy adag Max Cavalera, de sokkal kevésbé izgalmas megszólalásban. A dallamos(nak szánt) énekkel viszont inkább nem kellett volna próbálkozni, mert a Charles Manson-ról szóló No Name Maddox dalban nem igazán váltak be a tiszta énekkel való kísérletezések. Pedig a dal maga egész jó, többször is a Slayer Diabolus albuma jutott eszembe egy-két riff hallatán, annál viszont szerényebb minőségben megvalósítva.
Két izgalmakban túlzottan nem bővelkedő svédes thrash nótával indít az Amygdala. Az Art of War pedig szintén a dallamosabb, svédesebb oldalról közelít, viszont ez is kicsit unalomba fullad középszerűsége miatt. A Stone-ban és a Burning City-ben már izmosabb, elevenebb riffekre lehet számítani, de a New World (Dis)Order is biztos sokaknak fog tetszeni, a gyilkosabb témáknak köszönhetően. A középrészben található kétlábdobos death metal súlyosságokból azonban sokkal több kellene az egész albumon. Az ezt a részt követő szép dallamos szóló is emel a dal nívóján. A Questions dal refrénjében pedig az az érzésem, mintha Max énekelne, főleg a Cavalerákra jellemző gitártéma miatt. A Cleaning Out My Grave-et is megemlíteném, mert találkozni olyan dallamokkal, megoldásokkal, amelyek felismerhetővé teszik a dalt. A záró Unredeemed I Am pedig talán az egyik legjobb dal, szóval az album második felében egyre több figyelemre méltó témára lehet rálelni.
Megjegyzem, azért a szemem egyszer sem kerekedett ki a témák hallatán, tehát lenyűgöző dolgokra nem kell számítani, de nem is célja a csapatnak, hogy forradalmat robbantsanak ki. Érdekes, hogy elsőre átlagosnak, sőt fárasztónak tűnt a lemez, aztán rájöttem, hogy a vokállal van inkább bajom, ugyanis az énektémák szempontjából eléggé szürke ez a produkció. Aztán elkezdtem inkább a zenére összpontosítani, aminek aztán fel is fedeztem a jó pontjait, és onnantól kezdve egészen hallgatható lett a lemez. Hét-nyolc hallgatás után is a második felét tartom határozottan jobbnak.
A szövegekről még nem ejtettem szót. Igencsak dühös gondolatokat fogalmaztak meg az olaszok, nyersen, pőrén, mellébeszélés nélkül. Én nem rajongok az ilyesmiért, de a feszültség levezetésére biztosan alkalmas.
Ötletesebb énektémákkal és hanggal talán többre értékelném ezt a lemezt, de a hetes még így is a mérleg pozitív oldalára billenti át az Amygdala-t.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
