Az olasz A2aThoT 2012-ben jött létre, ugyanebben az évben megjelent az első album, majd 2013-ban egy EP látott napvilágot, a zenei tartalom pedig a kísérletezős, pszichedelikus doom körül mozgott. 2014-ben megszületett a Gestalt című második nagylemez, amelyet 2015-ben már remaszterizált változatban adott ki a Buil2Kill kiadó, ezúttal CD-n is.
Az A2aThoT név egyetlen személyt takar, akiről igazán el lehet mondani, hogy kiélheti magát saját világában, hiszen amellett, hogy énekes, gitáros és programozó, ő maga veszi fel az anyagot, végzi a keverést, de még a borító készítését sem bízza másra. Mindezzel arra szándékozik felhívni az emberek figyelmét, hogy manapság nincs szükség túl sok mindenre ahhoz, hogy valaki zenét alkosson. Nos, az egyértelmű előnyök mellett megvannak a veszélyei is annak, amikor egy zenész elképzeléseinek semmi nem szab gátat. Biztosan kényelmes úgy dolgozni, hogy senki nem szavazza le az ember ötleteit, nem kell kompromisszumokat kötni, ráadásul több olyan példát lehetne említeni, amikor az eredmény a művészt igazolja, de vajon az A2aThoT esetében is így van ez?
Már másfél hónapja nálam van a promó, időnként berakom a CD-t, ízlelgetem, próbálok közelebb kerülni hozzá, de nem mondhatnám, hogy túlzottan hallgattatja magát a lemez, ami azért már jelent valamit. A legelső hallgatásnál is észrevehető, hogy mennyire befelé forduló zenét rejt ez a kilenc dal. Igazság szerint elég nehéz körülírni, mit is hallunk ebben az 54 percben, de a fennebb említett pszichedelikus, alternatív kísérletezés mellett, nagy adag indusztriál jelleg borzolja tovább a kedélyeket. Ha megemlítem azokat a formációkat, amelyek hatottak A2aThoT úrra, lehet, hogy közelebbi képet kapunk. Az egyértelmű post hatásoktól elkezdve, a Pink Floyd-on, Nine Inch Nails-en és Depeche Mode-on át, egészen a Neurosis-ig elég sok minden belefér a Gestalt-ba.
A többnyire minimalista megoldásoknak, az ismétlésre épülő hangulatnak van egy bizonyos kisugárzása, de a fogósság nagymértékben hiányzik. A programozott dob hangzása szintén nem váltotta ki bennem az elismerést, ahogyan a dalok felett is csak a hangulat uralkodik. Nem is hiszem, hogy célja a lemeznek külön entitásként kezelni a szerzeményeket, hiszen egy olyan ötvözetet képez ez az anyag, amelyet értelmetlen lenne feldarabolva elemezni.
Hogy mi lenne a válasz az elején feltett kérdésre? Én úgy gondolom, hogy az album készítőjét teljesen hidegen hagyja az, hogy kinek nyeri el a tetszését ez a lemez, amíg ő láthatóan jól érzi magát magányos szabadságában. Pedig nem ártana egy karakteresebb énekhang és fogósabb, erősebb ötletek, még ha ezekhez új emberek segítségére is lenne szükség.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.