Az 1991-ben alapított svéd Anekdoten az a banda volt, ami ezerszer megkísértett, ezerszer futottam bele a nevükbe, de valahogy eddig sosem történt meg a nagy kapcsolatfelvétel. Egészen mostanáig. Teljesen sokkoló, hogy a prog rockerek már 24 éve tolják az ipart és az idei Until All The Ghosts Are Gone nagylemezük már a hatodik a sorban. Persze a 24 évre vetítve ez nem egy rohamtempó, azonban nem feltétlen alapkövetelmény a két éventi lemezkészítés a magas színvonal produkálásához.
A korai idők post-rockos megközelítéséből lassan de biztosan kristályosodott ki a csapat mai pszichedelikus prog rock irányvonala, ami akár a retro jelzőt is megkaphatná. Már csak azért is, mert ahhoz a hőskorhoz nyúlnak dicséretes zenei intelligenciával és alázattal, amiben többek között a King Crimson, az Emerson Lake And Palmer, vagy a Hawkwind is értéket teremtett és kikövezte a pszichedelikus víziók rockzenei megtestesülésének útját. Persze mondhatnánk azt is, hogy akkora (egyébként talán már pont lecsengő) a retro hullám, hogy miért lenne ez nagy szó, vagy felhozhatnánk az örök joker aduászt, hogy ha ehhez van kedvem, akkor hallgatom az eredetit. Ez a felfogás akár helytálló is lehetne, hogy ha az Until All the Ghosts are Gone nem lenne a maga nemében zseniális és nem gyűrne maga alá hallgatásról hallgatásra egyre jobban. A módszeres behódolás egyik legnagyobb eszköze a nyitó Shooting Star zseniális zeneisége, közérthetősége és slágeressége, ami után már csak azért is marad az ember az előadás hátralevő részére is. A nyitónóta alatt állandóan az az érzés kering bennem, hogy az Opeth valami ilyesmit akart létrehozni az utóbbi lemezein, azonban a zenei játékosság a lebegő pszichedelia helyett egyfajta melankóliát sikerült csak megidézni. És ez szerintem alapvető különbség, esetleg tévedés, vagy egyszerűen csak egy olyan nüansznyi eltérés a két svéd banda megfogalmazása között, ami minden zenei párhuzam és közös gyökér ellenére valahogy számomra az Anekdotent hozza ki az összehasonlításból emelt kézzel. A párhuzamot erősíti az a tény is, hogy a lemezen Per Wiberg, az Opeth korábbi szintise is vendégeskedik. Ez persze erősen véleményes, ne is menjünk bele jobban.
Az biztos, hogy Nicklas Barker orgánuma és a bátor zenei kalandozás erős párhuzamot enged vonni a Masters of Reality-vel, itt-ott akár a Crippled Black Phoenixszel is, természetesen a CBP aktuál társadalmi propagandizmusa nélkül. Ha már a MoR szóba került, akkor elengedhetetlenül meg kell említeni az utóbbi időszak Queens of the Stone Age-ét is, ahol a …Like Clockwork lemezen Josh Homme már nagyon erősen közeledett zeneileg az Anekdoten által is favorizált vonalhoz. Ha már klasszikus pszichedelikus prog rock a játék neve, akkor az If It All Comes Down To You dal kellemesen andalgó fuvolafutama, határozott hammond jelenléte és nyugodt, sztoribontós vonalvezetése kapcsán hiba lenne nem felhozni a hazai East és Solaris alapvetéseket is, mint lehetséges kapcsolódási pontokat a svédek zenei dimenziójával.Az Anekdoten nem feltétlenül szól a nagyon nagy slágerekről, nincsenek „akkora témák, hogy leszakad az ég„, vagy olyan direkt megközelítés, ami szikár valójába rángatná meg a bőrkabátos acélszíveket. A csapat hangulatokban, zenei utazásban, egyfajta misztikus lebegésben gondolkodik, Mindez természetes könnyedséggel testesül meg a követhető, letisztult és egységes színvonalú Until All The Ghosts Are Gone lemezben. Aki barátja a fenti bandáknak, ne habozzon megismerkedni a svédekkel, akik akár a pszichedelik rockba való késői becsatlakozásra is alkalmasak lehetnek ezzel az ultra magas színvonalú zenei művel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
