Összesítve a közelmúltban négy hazai black metal banda anyaga került hozzám. Kolp, Leiru, Veér és a jelen cikk tárgyát képező Velm új kiadványa. Sokszor meglepődöm rajta, hogy a hazai black metal, a metal, meg úgy általánosságban az egész zenei színtér képviselői mennyire hasonló dolgokat csinálnak, ugyanakkor tapintható különbségeket is képesek felsorakoztatni néha.
Egy biztos. A black metalon belül továbbra is a klasszikusabb vonal hasít.
A Velmnek ez a második teljes lemeze egy EP és három split szereplés mellett. A kazi formátum gondozását a Neverheard vállalta, míg a CD verzió kiadatása most van tárgyalás alatt.
Mi változott, mi maradt a régi? Kicsit meglepődtem, mert a Velm formabontóbb csapatként élt az emlékeimben (a klasszikus vonalon belül). Most azonban konkrétabb mű született.
Ennek jegyében mindenféle flikk – flakk nélkül egyből az első szám, a Yuggoth On The Rim elcsapja az embert, ez pedig számomra egy megszokott black lemeznyitás. Ez a dal jön és megy, annyira nem kaptam rá fel a fejemet. Nem úgy, mint a promózott második szerzeményre, az Új dimenziókra. Itt jegyezném meg, külön örömömre szolgált, hogy Gellérték nem vették át az angol szokást, miszerint nagybetűvel írnának a dalcímekben minden szót. Ezt csak az angol nyelvű számoknál teszik.
Az Új dimenziók fülbemászó, érzelemdús dallammenetet hordoz jó darabig, majd bomlik a téma, lépegetésre vált. Nagyon kifinomult szintetizátor hangszínt sikerült kikeverni, nekik ez mindig is az erősségük volt. A Lunar Aurora dalaiban hallani hasonlót. Ez később tisztán is előjön, lazítja a vaskos szerkezetet. Az ötödik perc után után ötletes gitármelódia vezeti ki galoppozva a szerzeményt.
Az izgalom fokozódik az ismét angol nyelvű Blue Tundra Icicle-ben. Trillázó gitárok, monoton, szélvész dob, és szőnyegszinti. Miután a farkasok kivonyítanak minket, a címadó Orkanban jönnek az első igazi nagy meglepetések. Amikor a Perihelion énekes Vasvári Gyula énekét először hallottam meg, nagy elégedettség vett rajtam erőt, hogy nem csak a károgást fogom végig hallani, de harmadszorra-negyedszerre kilógni érzem azt az egészből. Egész egyszerűen azért, mert a Velm zenéjében több van annál, mint amit Gyula beletesz. Bátorítanám Tibit, hogy kezdjen el dallamosan is énekelni. A ritmusérzékkel nincs gond, és a kisebb hibákat ma már egyszerű javítani a szoftveres csalásokkal. Kit érdekel, hogyan készült, nem? Mindenki javítgatja a nyersanyagokat… Kivéve persze egy-két bandát, de azok meg azért jók.
A Tears Of Forest mindent visz. Varázslatos, hófehér tisztaságot sugároz. Gellértnek nagyon nagy érzéke van a tél megidézéséhez. Direkt nem nevezek meg hatásokat, hiszen azok részben egyértelműek, másrészt szerintem túlszárnyalta azokat. És akkor ismét egy olyan metallemezt hallhatunk, amelyiken nekem konkrétan a nem metalos részek tetszenek legjobban. Lásd ezügyben még a Farewellt is. Tulajdonképpen ezen okokból lepett meg kellemesen, hogy a Neverheard felkarolta ezt az anyagot, hiszen Balázstól nem sok olyan kiadványt hallottam eddig, ahol a szintetizátor ennyire hangsúlyos szerephez jutott volna.
A hangzással volt egy kis problémám viszont. A dob bántóan gépi (gép). Ezen kellett volna még egy kicsit tekerni. Bedinamikázni azokat az ütéseket – rúgásokat. Tömör vasfal jellege van, ami ennek a lélekkel teli zenének eléggé rosszat tesz. Nem komoran dohogó hetvenes évekbeli duruzsolást várnék, csak azt, hogy ne legyen ennyire nyilvánvalóan gépdob az a dob.
Összefoglalva jó lett ez a lemez megint, de mintha a debüt album vakmerősége után egy kicsit meghátrált volna a duó. Az akkor nekem az év hazai lemeze volt, egyszerűen hátrahőköltem tőle. Most egyfajta „vissza a gyökerekhez” jelenséget látok. Metalosabb, blackesebb lett az Orkan. Gond nincs vele, de remélem, hogy a kísérletezést sem óhajtja a két zenész abbahagyni. Vasvári Gyulán kívül feltűnik még itt Hocza Róbert (Mytra), Valter Zoltán(Sectioned) is. Nem tudom, hogy a zenekar baráti köréről van-e szó, vagy csupán meghívásos alapú szereplés a végeredmény javítására, de meggyőződésem, hogy a Velmnek olyan eszközök vannak a kezében, aminek tudatában nincs szükség „feljavításra”.
Mi változott, mi maradt a régi? Kicsit meglepődtem, mert a Velm formabontóbb csapatként élt az emlékeimben (a klasszikus vonalon belül). Most azonban konkrétabb mű született.
