Orakle
Eclats

(Apathia Records • 2015)
farrrkas
2015. június 18.
0
Pontszám
9


Legyen szó akár zenéről vagy filmről, a francia szintérre mindig is jellemző volt a művészetek halmozása, a „nagy kanállal mindenből” hozzáállás, a műfajokban való vad lubickolás, más szóval, nem a pőreség az, ami eszembe jut egy francia banda kapcsán. Ez némelyek esetében átcsap művészkedésbe, de szerencsére az Orakle nagyívben elkerüli ezt a csapdát, annak ellenére, hogy ezer dologra figyelhetünk fel az Eclats-ot hallgatva.

A zenekar sosem rejtette véka alá, hogy az Emperor nagy hatást gyakorolt rájuk. Igaz, az előző két lemezt hallgatva, ezt nehéz is lenne tagadni. Az egyértelmű hasonlóságok ellenére, minőséget képvisel a zenéjük, és korábban is a jó dalok szemszögéből közelítettek a lemezkészítéshez. A black metal skatulyát, szerintem, ők maguk is tudták, hogy idővel kinövik, tekintettel az előző két lemezen megfigyelhető árulkodó jelekre, amelyekből logikusan következett a dallamosabb irányba való elmozdulás és a progresszív metal címke felvétele. Ennek tudatában is meglepetésként hathat az Eclats ilyen mértékű elrugaszkodása a black metaltól, hiszen a Tourments & Perdition album még bőven a norvég megazenekar árnyékában íródott.

Nem kapkodták el a dolgokat, hiszen hét év telt el az előző korong megjelenése óta, amely nem ritka jelenség manapság. Ekkora zeneáradat mellett már azzal is nehéz lépést tartani, aki kétévente ad ki lemezt, egy hosszabb szünet viszont nagyobb figyelmet vált ki a rajongók részéről egy adott zenekar iránt. Nem mellékesen, az ötletek is érettebben, kiforrottabban kerülnek terítékre, az új szerzeményeknek van idejük kiállni az idő próbáját, és ki lehet selejtezni a gyengébb pillanatokat. Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, az Orakle új lemezét hallgatva.

A zenekar úgy lehetett vele, hogy aki black metalra vágyik, az úgyis ezer helyről táplálkozhat, ők inkább magára az alkotásra figyeltek, bármi is legyen a végeredmény. Ha azt mondom, hogy itt már a King Crimson, a Pink Floyd, az Opeth és némi jazz (egészséges mennyiségben) is legalább olyan mértékben hatott a lemezre, mint a durvább stílusok, még akkor sem mondtam sokat arról, ami ezt az albumot alkotja. A tiszta ének átvette a főszerepet az extrém torokhang fölött, aminek én csak örülni tudok, hiszen nagyon szép dallamokat, izgalmas énektémákat hallhatunk mind a nyolc tételben. A francia nyelv külön bájt kölcsönöz az érzésekkel teli melódiáknak, és az érdesebb él felbukkanása az egyensúlyt hívatott megteremteni.

A zene elsőre túl sok lesz, sőt másodjára és harmadjára is. Többszöri hallgatás után viszont — ahogy az egy jó lemezzel lenni szokott — határozottan kirajzolódnak a dalok és elkülönülnek egymástól. A mindent belengő atmoszférikus, baljós hangulat, amely a black metal-közeli disszonáns riffek sajátossága, ugyanúgy megtalálható, mint a leheletfinom pszichedelikus rock elemek, vagy a teljesen beteg, az Arcturus-ra emlékeztető avantgárd színház. A mai progresszív metalra jellemző „tíz váltás másodpercenként” hozzáállás sok helyen itt is megtalálható, ezért sem egyszerű feladat elsőre kiismerni a lemezt, de nagyon fontos megjegyezni, hogy az Orakle nem a témahalmozást tűzte ki céljául, ezt a többszöri nekifutás be is bizonyítja. Nem ezekre épül a dal, ezek csak apró, néhány másodpercig tartó komponensei a gerinccel rendelkező tételeknek. Tény, hogy egy dalon belül ezer dologra kapja fel az ember a fejét, például a szaxofonra a Bouffon Existentiel-ben, de néhány másodpercre még a Kék Duna Keringő (!) is eszembe jutott a Nihil Incognitum egyes részeinél. A zenészek elképesztő dolgokat játszanak, ezt mondanom sem kell.

<a href=”http://apathiarecords.bandcamp.com/album/eclats”>Eclats by Orakle</a>
A gitárhangzásnak tapintható hangulata van, és a basszus játéka is annyira szembeötlő, hogy az ember legalább olyan figyelemmel tudja követni, mint a gitárt. A dob pedig lüktető, tiszta és eleven, arról nem is beszélve, hogy mennyire változatos. A gyors tekerésektől az egészen finom leütéseken át, az elvetemültebb nyakatekert dolgokig, mindennel kiszolgálnak minket. Az izgalmas játék az, ami mindegyik zenészt jellemzi az Orakle-ben.

Legszívesebben az összes dalt beékelném ebbe az ismertetőbe, annyi mindent meg lehetne mutatni, de talán ennyiből is láthatóvá válik, hogy nem akárkikkel van dolgunk. A digipak CD dizájnjáról még nem is ejtettem szót, amely rendkívül igényes, és Robert le Lagadec posztmodern szobrászata remekül illik az itt hallható zenei tartalomhoz. A szövegkönyvben több ilyen fémből készült alkotás képével találkoztam, és meg kell mondanom, a zenéhez hasonlóan, egyszerre nyújtanak bizarr és gyönyörű képet.

Közhely vagy sem, csakis türelmes és nyitott zenebarátoknak tudom ajánlani a műfajokon átívelő Eclats lemezt — olyanoknak, akik szerint a változatosság valóban gyönyörködtet. A kilences osztályzat kiválót, kiemelkedőt jelent. 

 <a href=”http://apathiarecords.bandcamp.com/album/eclats”>Eclats by Orakle</a>