Potergeist
Crocodile Tears

(G.O.D. Records • 2015)
oldboy
2015. június 27.
0
Pontszám
8.5
A poltergeist (kopogó szellem) gondolom sokak számára ismerős különböző horror/thriller regényekből, filmekből. De hallott már valaki a Potergeist-ről?
Én eddig nem…
Pedig az athéni banda már a negyedik nagylemezénél tart és az évek alatt olyan ismert csapatokkal osztotta meg a színpadot, mint Lynyrd Skynyrd, Monster Magnet, Pro Pain, The Haunted, The Shrine, Kylesa, Corrosion of Conformity, vagy éppenséggel a Paradise Lost. Nyilván nem emiatt hullatnak krokodil könnyeket. A borító a címhez igazodik. Koponyás. De nem emberi fejcsontozatok díszítik ám, hanem krokodilusoké. Innen már csak egy lépés a Lacoste logó… 😀

A Potergeist van annyira rafinált zenekar, hogy kitalált magának egy stílust, amit swamp metalként dobott be a köztudatba. Ami gyakorlatilag southern rock/metalt jelent.
És egész ügyesen tolják ezt a feelinges, lazulós, de ha kell szépen besúlyosodó muzsikát.
A kilenc nótát felvonultató Crocodile Tears ideális, 37 perces játékidővel bír, ezáltal üresjárat nélkül pörög végig.

Egy röpke, a capella előadott intro után berobban a címadó tétel és rögtön előre vetíti, hogy mi várható itt a továbbiakban. A versszakokat az ordibálós hangján adja elő Alex S. Wamp barátunk, a la Anselmo, a refrénben viszont előveszi a dallamos hangját. Az ezt követő szerzeményekben viszont megfordul az arány, vagyis nagyobb részt tisztán/dallamosan énekel, és csak néha „extrémkedik”. Kifejezetten erős/férfias orgánummal lett megáldva a kis görög fószer, és a dallamérzéke is okés! A Crocodile Tears refrénje kapcsán nekem a mára „nővé” avanzsált, szerintem zseniális hangú Keith Caputo ugrik be. De zeneileg is érezni párhuzamot a Potergeist és a Life of Agony között.
A Visit from a Swampire slágergyanús dal, ami a C.O.C.-nek is becsületére válna! Vagy a Black Stone Cherry műhelyéből is kigördülhetett volna…


De a slágeresség, fogósság gyakorlatilag az összes számra rámondható!
Nincsenek nagy megfejtések, ultratechnikás játék, újító, progresszív megoldások. Ellenben van hangulat, dög, lendület, megjegyezhetőség, DALok.
Ott van pl. a Truth verzéje, ahol olyan egyszerű, de roppant hatásos dallamokat hoz Alex, amik nem taníthatók. Vagy jönnek ösztönösen, vagy nem jönnek sehogy…
Mondjuk a Crocodile Tears klipjében érdekes dolgokat művel a színpadon, amikor is a padlón „fetreng”, de a vokálmunkájába nem tudok belekötni.



Az Atonement és a The Preacher and the Witch vendégénekesnőket is fölvonultat. Hoznak is egy új színt, tehát szerepeltetésük nem nevezhető fölöslegesnek.
Az Eve pedig címében női… 🙂
A Last Punk Standing-ben meg végig úgy énekel Alex, mint Caputo tette a River Runs Red idejében.



Húzós, erőtől duzzadó muzsikát rejt a Crocodile Tears, amire képtelen vagyok nem bemozdulni. Ráadásul az évszak is kedvez ennek a fajta zenének. Főleg, hogy úgy tűnik, kezd ismét nyáriassá válni az időjárás!
Sokáig azt hittem, hogy nekem 8 (zsinórban ötödször), de legyen inkább nyolcésfél! Fellini után szabadon… 🙂