A Paradise Lost az egyik kedvenc zenekarom! Bár a korai lemezeiket is elismerem, de igazából a negyedik, Icon című korongjuktól kezdtem rákattanni a zenéjükre. Az az ominózus, 1993-ban megjelent opusz és a két utódja (Draconian Times, One Second) jelentik számomra a brit gyászhuszárok csúcsalkotásait. De a későbbi albumaik is komoly minőséget képviselnek. Gimis éveim meghatározó zenei élménye volt a banda történetében vízválasztóként aposztrofált One Second, ami szerintem minden idők egyik legjobb dark rock lemeze. A Host természetesen sok régi rajongónál verte ki végleg a biztosítékot. Greg-ék is érezték, hogy bár azon is igényes muzsika hallható, de tényleg túlságosan eltávolodtak saját maguktól. Ezért lemezről lemezre rockosodott, keményedett a hangzás, aminek köszönhetően a csapat nevét címként magán viselő 2005-ös anyagon már minden tekintetben fénykorukat megidézően szóltak.
Pedig de!
Nyilván nagyban hozzájárult ehhez Nick Bloodbath-os ténykedése, mert úgy tűnik újra kedvet kapott a hörgéshez anyazenekarában is.
És bár a korai lemezeiken (Lost Paradise, Gothic, Shades of God) hörgött Holmes Mester becsülettel, de azzal, hogy a The Plague Within-en az évek alatt kifejlesztett dallamos énekstílusaihoz a hörgést is hozzácsapta, egy olyan egyveleg született, ami újnak mondható tőlük. Hisz a korai időkben még nem tudott Nick énekelni, aztán később meg már nem akart hörögni. Szóval a friss opusz az első Lost nagylemez, ami a Holmes által használt összes énekstílust fölvonultatja.
És zeneileg is színesebb, változatosabb a tőlük megszokottól.
Amúgy meg sötét, súlyos, nyomorúságos atmoszféra lengi körül a legtöbb nótát.
A nyitó No Hope in Sight bevezető gitártémájáról nekem a Tool neve is beugrik… Aztán ahogy először megszólal Nick, az rögtön hörgés gyanús. A verzéket a jól megszokott hangszínen és stílusban tolja, majd a dal utolsó harmadában valódi hörgicsélést produkál. Nekem már elsőre bejött ez a nóta, és túl tízen x hallgatáson még mindig a lemez egyik legerősebb szerzeményének tartom. Az első komolyabb meglepetést a Terminal okozza. Saját magukhoz képest gyors tempóban pörög végig és csak extrém vokált tartalmaz. De még így is roppant fogós! Őszintén szólva nekem a Bloodbath-ban kevésbé tetszett Nick hörgése, mint ezen a lemezen. Súlyos, magasztosan hömpölygő doom/death monstrum az An Eternity of Lies. Énekileg az összes korszakukat felöleli. Középtájt begyorsul és a frankó riffekre egy igazi, védjegyszerű szólót kanyarít Mackintosh bácsi.
A Punishment Through Time a lemez DOOM dala.
Talán ez a „legIkonikusabb” szám a friss szerzemények között. Imádom a riffjeit, horzsolnak rendesen!
A Beneath Broken Earth lassúságával, nyomasztó hangulatával mindent és mindenkit maga alá temet. Ezt is végighörgi Nick, nem is akárhogyan! Jó hosszan kitartja a hangokat a „die” (dáááááááááááááááááááááj) szónál!
A Sacrifice the Flame és a Victim of the Past kapnak egy kis vonós díszítést (hegedű, cselló) és váltott énekkel operál bennük Dr. Holmes.
A zenészek játékáról nincs mit mondani, hozzák a tőlük megszokott minőséget. Talán Adrian Erlandsson dobolását érdemes kiemelni, aki szerintem a zenekar eddigi legképzettebb ütőse. A gyors és a lassú témákat is megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal prezentálja, iszonyú profi muzsikus!
A szintetizátor ezúttal igazi mellékszereplő, szinte alig hallani, amikor néha megszólal egy-egy dalban. Egy időben előszeretettel használták lemezeiken a zongora hangszínt, most egy leütésnyit se kapunk belőle.
Úgy érzem nem fog bekerülni kedvenc Paradise Lost lemezeim táborába a The Plague Within, viszont díjazom az újítási szándékot, és annak is örülök, hogy színesebb/változatosabb lett az utóbbi albumaiknál. Nem a legjobb korongjuk, de sanszos, hogy a legkeményebb/legsúlyosabb mind közül. Ami azért nagy szó egy 14 sorlemezt számláló veterán banda esetében!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
