Galar
De Glenjevende

 

 

    Ebben a tikkasztó nyári melegben igazán kellemes tud lenni egy-egy északi fuvallat, így igazán jól jártam, amikor elvállaltam a norvég Galar zenekar új lemezének boncolgatását, bemutatását (mondjuk az sem volt utolsó a döntést illetően, hogy az előző lemezüket szintén kedveltem). A kezdetekben, 2004-ben Fornjot és Slagmark vezetésével üzemelő banda tavaly bővült Tomas nevű dobosukkal, aki az évekig besegítő Tordenskrallt váltotta a bőrök mögött, de mindezek a változások semmilyen hatással nem voltak arra, amit a zenekar a kezdetektől kitűzött maga elé és voltaképp a 2006-os bemutatkozás, a Skogskvad óta prezentálnak a nagyérdeműnek. Ez pedig nem más, mint a melodikus, folkos black metal, ahogy az már a nagykönyvben meg vagyon írva mítoszokkal, csatákkal és hősökkel karöltve. Példaképeiknek olyan zenekarokat tarthatnak, mint az Enslaved, Kampfar, Windir, Vintersorg munkássága. Ugyan a műfaj összes jellemzőjével élnek és ki is használnak, nem beszélhetünk gyártósorról postázott kiadványról, hiszen a zenekarnak ez mindössze a harmadik lemeze és minden másodpercén érződik, hogy a lemezekre szánt átlagos öt évet nem sörözgetéssel töltötték. Véleményem szerint a nagy északi mondavilág és zenei paletta lassan kezdi felélni folklórjából szerzett tartalékait és már nagyon nehéz újat mutatni bárkinek is, főleg, hogy eme műfaj szép hagyományait időnként összerondítják olyan zenekarok, amiknek már nincs, vagy sosem volt közük hozzá, gondolok itt a vidáman sörözgető, elhízott viking hordák produkcióira. Szerencsére a Galarban helyén van a szépség és a black metalt sem viccnek szánják. Témáik többsége ugyan a gonoszságot nem igazán tudja megidézni, sokkal inkább epikusak, nagy ívűek és támogatják a valóban szép, tiszta énekes részeket. A két világ nem csak hatásfokozás gyanánt tűri meg egymást, hanem szerves egészként működnek és ezt talán a legnehezebb elérni ebben a világban.
    A hangzásügyileg polírozott lemez rögtön a címadó, De Gjenlevende c. tétellel hűti vikingesre vérmérsékletünket, az album erősségeivel, akusztikával és zongorával nyitva, amit aztán egy elég keményre vett durvulással folytat. Ahogy írtam, gonoszság helyett epikusság a gitárok fő irányelve, de Tomas dobolása igazán képes felfokozni a sebességet, ami ritkán esik vissza középtempóig, maximum az akusztikus részek idejére. Ugyan a lemez szinte végig egy minőségi vonalon mozog, számomra mégis ez a dal lett a kedvenc, mert rögtön szerethetővé, átérezhetővé teszi az összesen ránk váró 50 percet. Fornjot feladata a tiszta ének, Slagmarké a károgás és mindkét fronton kitesznek magukért a tagok. A remek gitártémák és ének mellett mindazonáltal a legmeghatározóbbá a lemezen számomra a zongorás betétek váltak, amik fantasztikusan belesimulnak ebbe a fjordikus világképbe. A másodikként felcsendülő Natt… Og Taust Et Forglemt Liv keményhúsdarálása, csatamorajlása után a dalban központi szerepet kapnak az elringató, hangulatos zongora futamok anélkül, hogy bármilyen csorbát szenvedne tőle a mítosz, a legenda. A billentyű mellett, de inkább mögött megbújik szerényen pár szimfonikus elem és fúvós hangszer is, jelen esetben a fagott. A Bokens Hymne kezdésénél klimpírozott hangok hatására pedig szinte már nyúltam, hogy fejemre húzzam a bundás sapkát, persze útközben rájöttem, hogy egy szál boxerben pötyögök a ventillátor mellett… Érdekes, hogy a kezdetben nyugtató hatású zongora után gitárral megismételve, felgyorsítva ugyanazok a hangok milyen energiákat tudnak felszabadítani, itt nagyobb szerephez jut kis ideig a fúvós hangszer is. Ugyanazzal a fagyasztófegyverrel támad a lemez dalai közül valamelyest kikandikáló Ljós, ami egy három és fél perces zongorás, folkos betét, mindemellett nagyon kellemes hallgatnivaló. A lemezt két bő lére engedett szerzemény zárja, ebből a durvább, gonoszabb hangvételű Gjeternes Tunge Steg az első a maga 9 percével. A dal feléig kell várnunk az éteri dallamokra, előtte és utána a zúzás oltárának tiszteleg a banda. A tíz perc feletti Tusen Kall Til Solsang Ny is nehezen akar alább hagyni a tempóból, de érdekes módon a károgás és dob mellett egészen szép dallamok kerülnek elő a gitárok jóvoltából. A dal már kicsivel összetettebb szerkezetű, mint elődje, ilyen időintervallum mellett pedig meg sem lepődhetünk ezen.
    Szépsége, ügyes felépítése, dinamikája van a Galar lemezének, ami elsőre nagyon egyszerűnek, magától értetődőnek és gördülékenynek hat, mégis sokadik hallgatásra is találok benne olyan finomságokat, melyek felett korábban elsiklottam. Ebben a forróságban bárkinek jóleshet, aki nem riad meg az Enslavedtől, Vintersorgtól, no és most már a Galartól sem.