Dan Deagh Wealcan
who cares what music is playing in my headphones?
A Dan Deagh Wealcan debütlemeze az év elején volt nálam porondon és egész korrekt, útkeresésekkel, kiforratlanságokkal, de saját ötletekkel és élvezhető, érdekes megoldásokkal operáló art-rock csapat képét festette le. A debüt lemezek kapcsán általában leírja minden kritikus, hogy ilyen, meg olyan, meg amolyan, lehetne így meg úgy és a varázsmondat a következő: „kíváncsian várom, hogy merre lépnek innen tovább”. Ez a mondat nem csak azt fogalmazza meg, hogy zeneileg hova tovább, hanem a debüt lemezek esetében a mai világban azt is, hogy lesz-e egyáltalán folytatás… Nos a Dan Deagh Wealcan határozott igennel válaszolt erre a költői kérdésre, hiszen nem sokkal a debüt után már itt is van a beszédes című folytatás, a who cares what music is playing in my headphones? A cím a konkrét jelentésen túl egyfajta állásfoglalásként és zenészi krédóként is kezelhető, amin keresztül egyértelművé válik, hogy a srácok továbbra is a saját öntörvényű zenei útjuk kitaposását érzik feladatuknak.
A debütnél (a monumentális címet hagy ne kelljen már leírnom) megfogalmaztam pár észrevételt, érzést, behatást, hangulati áthallást, amik fortyogtak, kavarogtak és hol felbukkantak, hol tovatűntek a lemez hallgatása közben. Az art-rock masszán belül azt a lemezt ezeknek a hatásoknak és érzéseknek a kiszámíthatatlan lüktetése mozgatta és határozta meg. Nézzük, hogy a friss munka mit mutat! Először is ami azonnal érezhető, hogy a hangzás fényévekkel javult. Gyakorlatilag kerek, közérthető és tiszta most minden, hátrahagyva az amatőr hangzásbeli gyermekbetegségeket. A másik nagyon fontos változás, hogy a zenei összkép iszonyatosan sokat tömörödött, így a teljes lemez egy koherens egységet formál úgy stílusban, megfogalmazásban mint hangulatban. A fel-felvillanó párhuzamok lecsökkentek és annyira a háttérbe szorultak, hogy már előcitálásuk inkább viszi tévútra a csapatot nem ismerő érdeklődőt.
Mint mondtam, a teljes lemez egységes hangulatot és egyedi megoldásokat rejt, amik valahol az art-rock mezsgyéjén megmaradva egyfajta industrial jellegű prog. utazásba hajlanak át, ahol a Leprous firnyákossága találkozik a Ministry-t idéző durván elnagyolt ipari dobalapokkal és teljesedik ki egyfajta Mike Patton-jellegel változó üvöltő, torzított, éneklő – szövegmondó vokállal. A felerősödő ipari miliőt létrehozó tördelt gépdobkíséret és a Tom Morello örült zsenijét idéző gitármegoldások egyfajta komplex, eklektikus összhatást keltenek, amik most a debüthöz képest nagyon egyben vannak, szó sincs arról, hogy elemeire akarna szétszakadni a végeredmény. Az egyedi dalírási mechanizmust erősíti, hogy a srácok gyakorlatilag a refréneket végletesen disszonánsá, torzítottá és tüskéssé formálták, míg a könnyedebb hangulati kapaszkodók egy-egy tiszta énekes részben, lebegős kiállás képében a verzék alatt jelennek meg. Na ez az a húzás, amitől a who cares… egy borzasztóan nehéz hallgatnivaló. Nem csak arról van szó, hogy van-e kedve az embernek, hanem arról is, hogy tudatos hallgatás és akarás szükséges a tüskés páncél lehámozásához is, hogy elkezdjenek az értékek feltárulni és a dalok működni.
Elsőre úgy éreztem, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás. A kiváló hangzás és egységes megszólalás ellenére nem tudok vele mit kezdeni. Aztán csak hallgattam, csak hallgattam és egyszer elkezdtem dúdolni a verzéket, elkezdett beugrani, hogy melyik szám melyik, kezdtek a disszonáns refrének megtapadni a fejemben és kezdtünk egymásra hangolódni. Most már ki merem mondani, hogy a who cares… nem csak jobban szól, de jobban is működik a debütnél. Idő, energia kell a kiismeréséhez, ami nem kedvez a jelenlegi világban a csapatnak, ahol csak rohanunk, dőlnek a lemezek, mindegyik azt akarja, hogy csak őt hallgassuk meg. A Dan Deagh Wealcan egy nagyon ígéretes formáció, ami remélem, hogy nem fog megfenekleni ezen a szinten, hiszen sikeresek ezzel sosem lesznek, csak egy kis zöld szigetet jelentenek az egyenarcú áradatban. Az más kérdés, hogy a szigetet sűrű rózsabokor veszi körül, amin véres verejtékkel kell átvergődnie mindenkinek, aki meg akar érkezni a csapat zenéjéhez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
