Next to None
A Light in the Dark

(InsideOut Music • 2015)
oldboy
2015. július 21.
0
Pontszám
6.5

Többször előfordult már velem ’forgácsos pályafutásom során, hogy elég nehezen szültem meg 1-1 ismertetőt. Néha még egy fél oldalt is kínszenvedés összeírni, ha olyan lemezről van szó, amiről nem jutnak az eszembe gondolatok. Ilyen esetekben jönnek a sablonos mondatok, tényközlések. Amik valószínűleg az olvasók számára sem túl izgalmasak, és nekem sem okoz örömet/elégedettséget a megírásuk.
Jelen cikk tárgya szerencsére más kategóriába tartozik, hisz a zenéről is van egy markáns véleményem, ráadásul a muzsikán túl egy jelenséggel is szemben állunk. Mire is gondolok?

Arra, hogy a Next to None bemutatkozó albuma a hallgatók nagy részének a figyelmét biztosan elkerülte volna, ha nem Mike Portnoy fia ül a dobok mögött és a srácok nem 15-16 éves tejfölösszájú kamaszok lennének. Sőt, valószínűleg az InsideOut-os szerződést is ezeknek a körülményeknek köszönhetik. Természetesen az idősebb Porti minden fórumon azt sulykolja, hogy a srácok 100%-ban saját maguk írták az A Light in the Dark anyagot, ő sem a zenébe, sem az énekbe, se a szövegekbe nem segített be. Tudom, sokan nem hiszik el ezen állításait, szerintem viszont elképzelhető, hogy „csak” marketing fronton erősíti a kiscsávókat. Akárhogy is van, egy újabb kérdés merül fel az emberben, mégpedig az, hogy mennyire egészséges dolog kitenni négy kamaszt a rockbiznisz viszontagságainak/visszásságainak. Mert számomra kimondottan hajaz a történet egy mezei tehetségkutató műsorra, ahol gyakran 10 év körüli, vagy még fiatalabb gyerekekből kreálnak pénzéhes producerek egynyári terméket, elvéve ezzel a gyermekkorukat, vagy abból egy szeletet.
Nyilván pro és kontra lehet érvelni e jelenség mellett, illetve ellen.

Én egyébként simán elhiszem azt, hogy Portnoy juniorék rocksztárok akarnak lenni. Én is az akartam lenni 16 évesen… 😀
És őszintén szólva hülyék lennének nem kihasználni, hogy hendikeppel indulnak.
Bevallom a korong korai tesztfázisában, az első néhány fülelés után még húztam a számat rendesen. Bár mára közel 10 meghallgatáson vagyok túl, nem sikerült jóra hallgatnom a lemezt. Mégis sokat javult az összkép az első benyomásokhoz képest!

Milyen muzsikát tolnak a kölykök?
Ki nem találnátok!
Erősen a Dream Theater-re hajazó technikás, vagy ahogy általában helytelenül emlegetni szokták, progresszív metalt, amit némi kórsággal fertőznek. Ez utóbbi stílus csak a vokál terén érhető tetten, zenei lenyomata nincs.
És ezzel meg is érkeztünk az élcelődés tárgyához, a sokakból „fujjreakciót” kiváltó tényhez, miszerint önálló karakter, hangzás híján a fiúk DT panelekből építkeznek. Azon belül is a „Nagy Testvér” kései, megosztó albumainak világa köszön vissza a közel egy órás debütáló korongjukon. Thomas Cuce énekes/szintis dallamai is emlékeztetnek LaBrie Mesterére, csak koránál fogva még nem egy felnőtt, hanem egy gyerek orgánumról beszélhetünk. Amúgy a tiszta ének mellett metalcore-os extrémkedésekre is vetemedik, mely vokálstílus nem épp a kedvencem, viszont tény, hogy a keményebb részeknél emberesebb a hangja.
A szintetizátoron szinte ugyanazokat a hangszíneket, futamokat csapatja, mint Rudi bácsi.
Jahhh, Max Portnoy meg le sem tagadhatná, hogy kitől tanult dobolni.
A fater manírjait, eszköztárát használja. Korához képest kifejezetten technikás, de egyben nagyon kiismerhető a játéka.
Ryland Holland gitáros és Kris Rank bőgős amolyan másodhegedűs szerepkörben tetszelegnek, bár néha ők is meg-megvillannak.
De haladjunk sorjában!

A közel 10 perces The Edge of Sanity-vel nyitnak, aminek az első három perce intróként is felfogható. Max játssza a főszerepet az elején, hozza a szokásos portnoyi, ámbár szépen kisztereózott dobtémákat. Azt el kell ismerni, hogy dinamikusan üt, hisz váltakoznak a gyorsabb, lassabb és a halkabb, hangosabb csapások. Nyilván híres (vagy hírhedt?) édesapjához viszonyítva még van hová fejlődnie, de egy 15 éveshez képest minimum korrektnek mondható a tudása. Thomas váltogatja a dallamos és ordibálós hangját, de csordavokálok/bekiabálások is színesítik az összképet. És persze akadnak hangszeres ömlengések, túljátszások, amik azért nem öltenek DT méreteket!
A You Are Not Me felépítését tekintve LaBrie szólólemezeit juttatja eszembe. Acsarkodós versszakok, fogós, slágeres refrén. Szerintem egész jól áll nekik ez az egyszerűbb megközelítés.

http://www.youtube.com/watch?v=3d6Y317mzAg&


A Runaway is tartalmaz tetszetős részeket, a törzsi jellegű, lassú dob+basszus kiállás pofás!
Az első lírai szerzemény, az A Lonely Walk viszont a lemez abszolút csúcspontja. Bár ez a tétel is a Dream-et idézi, mégis olyan szépen föl van építve, érzelemgazdag, hangulatos kis darab, amilyet a nagy példaképek sem írtak már jó pár éve! A gitárszólója zseniális és vegye észre mindenki, hogy egyértelműen a gilmour-i, nem pedig a Petrucci-féle iskolát képviseli! Érdekes módon a másik lassú, a Legacy is derék munka lett, hoz egy markáns Kevin Moore-korszakos, kicsit Chroma Key/OSI atmoszférát.
A Control-ban viszont sajnos elvesztik a kontrollt és megpróbálják beletuszkolni az összes Dream Theater zsánert. Ez a nóta valóban túl sokat akar fogni! A Lost a Per Gynt kifacsart témáját boncolgatja. Kb. féltávig úgy tűnik, hogy instru marad aztán csak belép az ének.
A záró Blood on My Hands pedig a Legacy-t viszi tovább. Azt a dallamot, amit ott a zongora hoz, itt a gitár veszi át.



A kezdeti ellenérzéseim egy része elpárolgott úgy fél tucat hallgatás után. Mert alapvetően élvezetes, amit összezenélnek ezek az ifisták. Jelesre mondják fel a „Hogyan írjunk Dream Theateres zenét?” című leckét.
Igaz, egyelőre ki is merül stílusgyakorlatok prezentálásában a tudományuk.
DE!!!

Ha Max az öregén kívül másoktól is venne néhány dobleckét, illetve a többiek is azon ügyeskednének, hogy a következő nagylemezen DT kópia helyett a Next to None szóljon, akkor okozhatnak még ők meglepetéseket.
Mert tegye fel a kezét, aki szerint elvárás lenne egy 15-16 éves fiatalokból álló bandával szemben a saját arculat, a sajátos zenei világ megléte!
Na, ugye!

Kezdetnek megteszi az A Light in the Dark, aztán meglátjuk, mit hoz majd a jövő…


 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.