Symphony X
Underworld

 

Leszek most kicsit nagyképű és kijelentem, hogy a Symphony X-et nem fogom mert, nem kell bemutatni. Nincs szükség rá. Ha nem ismered a csapatot, akkor hajrá, elmaradásod van, amit neked kell pótolni, főleg ha a szimfonikus progresszív metal fősodrához van bármi közöd is. A többiek meg tudják kik tették le az Underworldöt most az asztalra… A csapathoz köthető igen erős és pozitív viszonyom a 2011-es Iconoclastig töretlen volt, szinte rajongásig tudtam élvezni egy-egy lemezüket, amik hét éven át hibátlan és egyenletesen magas színvonalat képviseltek a stíluson belül és idejében a csúcsra repítették Michael Romeo gitárost és Sir Russell Allen zenészmágust. 2011 volt számomra Symphony X téren a fekete év. Az Iconoclast számomra egy teljesen érthetetlen, erőltetett és a banda stílusához mérten is túljátszott, túltolt iparosmunka volt, ahol Russel Allen is már panelekből, megszokásból énekelt. A mai napig kerülöm azt a lemezt, nem úgy mint elődeit. Ezek után szinte villámcsapásként ért az idei nagylemez érkezése, hiszen Russell Allen ilyen-olyan kooperációit (elsősorban az Adrenaline Mob-ra és az Allen-Lande kooperációra gondolok) sokkal nagyobb hype övezte, mint az anyabandát. Lehet ebben volt szerepe a kevésbé eltalált Iconoclastnak is. A lényeg, hogy az Underworld megérkezett és bennem egy kibicsaklott bokát rántott a helyére, visszaállította a megbomlott szimbiózist és a megcsappant rajongást a csapat iránt.

Hogy mit is sikerült megalkotniuk? Mi az ami azonnal utat talált hozzám? Arra a kicsit felesleges Overture intro után berobbanó Nevermore első fél perce azonnal megadta a választ. Igen, én ezt várom a csapattól, ez az ő hangzásuk, ez az ő tempójuk, ez a Symphony X zamata és lelke. Zakatoló riffek, kétlábgép, olyan progresszív gitárjáték, ami technikai magaslabda szerintem bárkinek, mégis gördülékenyen építi fel a dalt, amiben Russell azonnal él, harap, kalandozik, varázsol és nem utolsó sorban sebtiben egy Symphony X mércével mérve atipikus hangulatú refrénnel szúrja oda a megszokott hangok és hangulatok mellé az újdonság kis lobogóját is. Amellett, hogy a Nevermore még messze nem a legnagyobb nóta a lemezen, egy tökéletes nyitány, tökéletes nulla kilóméterköve a lemeznek, aminek hallatán tudjuk, hogy ismét egy vérbő és vérbeli Symphony X utazásban lesz részünk. Egy igazi The Divine Wings of Tragedy múltidézés ez a nóta. Az első varázslatot aztán a címadó Underworld dal hozza el, ahol Allen mester már az első verzék alatt lappang, harap, karcol mint a prédára vadászó vad az éjszaka sötétjében, hogy aztán a refrénnel váratlanul minden jóérzésű Symphony X rajongót a földre terítsen. Csodálatosan bomlik ki a nóta az első refrén utáni szintifutamig, ahol ismét csak lüktet és él Allen mester minden egyes hangja. Ezt az energiát, ezt az érzést és zenei finomságot várom a csapattól és most végre nyolc év után ismét megkapjuk. A kalandozós, ám mindvégig kulturált és kimért felelgetős gitár – szinti szólópárbaj a Twilight In Olympus zeneiségét pedzegeti bennem, míg Russell rekesztett üvöltése a Paradise Lost lemez karcosságát fejeli meg merészen. Szerencsére az ismét csillogó zenei kreativitás és ihletettség a Without You csodálatosan kevert lírai kezdésével ismét csúcsra jár és bizonyítja, hogy Romeoéknak nem kell minden áron versenyt pengetniük a Dream Theatherrel, hiszen csúcskategóriásak ők a kimértebb dalok terén is. És ismét, ez a refrén! megöl, keresztre feszít, a verze felszabadít a hangulat feltámaszt és elrepít a banda egyedülálló zenei világába. Totális csúcsteljesítmény zeneileg, technikailag megszólalásban, hangulatban egyaránt. Aki nem üvölti a refrént már a második hallgatásnál, az szerintem egy törött ásónyél érzékiségével bír. Már itt érdemes megemlíteni Michael Pinnella szépen építkező, stílusos és egy pillanatra sem tolakodó billentyűjátékát is, ami elengedhetetlen részét képezi a Symphony X hangzásnak és hangulatnak.

A feszes, menetelős Kiss of Fire azzal a szirénes belső éteri résszel egyenesen a The Odyssey epikus, mégis masszívan agresszív hangulatát hozza amiben Russell már-már hörög, annyira karcosan és mélyen vezeti fel a végső refrént. Az epikus és keleties témákkal bőven átitatott Charon egyértelműen a következő csúcsteljesítménye a lemeznek, ami elengedhetetlenné teszi a V: The New Mythology Suite párhuzamba állítását a témaválasztás és a hangulat okán. Ismét csak Russell Allen zsenijét kell koptatnom, mert amit ebben a dalban felépít és végigvisz, az maga a legtökéletesebb énekesi teljesítmény. A Charon csillogása után a lemez bő kilenc perces To Hell And Back epikus tétele számomra kicsit elveszik, kicsit arctalanabb, mint amit a banda epikusabb tételeitől megszokhattunk, bár zeneileg semmivel sem marad el a többi daltól. Az In My Darkest Hour ismét csak az intenzíven pumpáló oldalát domborítja ki a csapatnak, ahol a refrén megint csak kiemelkedő pillanatot képez. A Run With The Devil és a záró Legend kiváló, bár egy hajszállal konvencionálisabb Symphony X tétele közé befaragott Swansong ismét csak egy ékkő és igen, ismét Russell Allen dallamérzékét és varázslatos hangját kell kiemelnem.

És ismét elrepült egy bő óra a csapat társaságában. Most már egy-két napon belül sokadjára. Talán kitűnik még a vaknak is, hogy rajongok a bandáért. Nem tagadom, ezen a vonalon számomra ők az alfa és omega. Az Underworld pedig csak megerősített ebben a rajongásomban. Érdemes megemlíteni a nyalánkságok kedvelőinek, hogy a borítón megjelenő kettős karneváli álarc mekkora visszautalás a csapat debütlemezének borítójára. Ja és azt se felejtsük el, hogy a debüt utáni negyedik lemezen, a V: The New Mythology Suite-on jelenik meg ismét, majd a V után ismét a negyedik a sorban az Underworld. Véletlen volna? Talán igen, talán nem. Az viszont nem véletlen, hogy a stílus egyik csúcsbandája a Symphony X, akik zeneiségükkel, mértékletességükkel számomra a tökéletes szinfónikus power bandát testesítik meg. Minden felelevenedő rajongásom és a szívem szava ellenére „csak” 9 pontot adok most az Underworldre, mert még mindig szálka bennem egy kicsit az Iconoclast és még azért is, hogy egy következő tökéletes albumra már teljes nyugodsággal vághassam rá a kövér 10 pöttyöt. A banda és a stílus híveinek kötelező lemez.