Wrath Monolith (2015)
Gyarló létünk megannyi borzalmából, pillanatképéből gyúródott az a monstrum, amelynek falaiból vészjóslóan kong a Harag Monolitja. A minden téren egyéni stílussal megáldott Pierre Laube ezúttal sem mondott le a Doomed vízióinak zöld-fekete ábrázolásáról. Az összhang kép és hang között katatonikus elmélyedésre invitál, hisz mind a zene, mind a poszternek is beillő felnagyított borító részletei ugyanazon forrásból fakadnak és egészítik ki egymást. A világvége utáni ipari hulladék és lakatlan romos épületek közepette emelkedik egy szürreális világ felhői közé az ember minden bűnének modernkori Bábel tornya. Az atombomba gombafelhőjén táncoló gyerekek, a kérges fekete anyagba merevedett, pénzért hadonászó kezek, felakasztott emberek és állatok, a háborúk eszközei és szimbólumai, a térdre rogyva imádkozó gyermek, akinek az apja épp tarkón lövi az anyát, a rakéták és a guillotine között megbúvó csukott szemű, lehajtott fejű Jézus mind a torony szerkezeti elemei, és meghatározzák a Wrath Monolith hangulatát. Nyersen, ihletetten, a zene adta lehetőségeket maximálisan kihasználva, az önsajnáltató kesergés teljes mellőzésével.


A szóban forgó lemez már a negyedik doom-death képződmény a sorban, és a maga mellé állított zenészek ellenére, mindegyik a német Pierre Laube agyának szüleménye. Mindhárom korábbi album magas minőségi faktorral bír, ami annak köszönhető, hogy ez az ember markában tartja ennek a stílusnak a velejét, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy a világról alkotott ködképeit, érzéseit zenére fordítsa. Dalközpontú hozzáállása, a szerzemények változatos mivolta nem görcsös erőlködésből születik. Tudatos bizonyítási vágy helyett inspirált önkifejezésnek lehetünk fültanúi mind a négy lemezen, amely talán a Wrath Monolith-on csúcsosodik ki a legjobban. A rendkívül súlyos riffekből, fogós dallamokból álló keret alapjába véve semmiben sem tér el a korábbi lemezeken hallottaktól, a többszöri meghallgatás azonban érzékelteti, hogy ezúttal a szokásosnál is nagyobb sugallat vezette a művész ujjait, egyenesen a zsenialitás előkelő csarnokába. Laube dallamai, harmóniái lemezről lemezre jobbak, és az előző korong zseniális In My Own Abyss vagy Revolt (az egyik kedvencem) tételeihez hasonló gyöngyszemek bukkannak fel az idei albumon is.

Sivár vidék távoli, tompa zajaival és komor billentyűhangokkal indít a Paradoxon, hogy aztán földbedöngölő súllyal, robosztus erővel dörrenjen meg, ami a korábbi lemezek ismeretében is döbbenetes. A mélységeket taposó riffek mellett azonnal megmutatkozik a panelmentes, szívbemarkoló, akár Doomed jellegzetességnek is mondható dallamvilág, és szép lassan elindul a tétel egy andalítóbb, de nem kevésbé nyugtalanító irányba, hogy aztán ismét visszatérjen hóhérbárdszerű riffjeivel. A zseniális dalírói vénából csepegtetett dalok nem egy fészer polcairól leakasztott, elkoptatott tárgyak, én inkább Laube asztráltestének természetes folyamat útján leváló darabjaiként érzékelem. Az embert szabályosan agyonnyomó doom-death témák, a vészkiáltásoknak beillő gitárhangok, a földalatti útvesztőkben született, napfényt sosem látott dallamok mind erre engednek következtetni.

 

Nem követi egymást két egyforma tempójú dal, az Our Ruin Sihouettes már egy reszelősebb, érdesebb témával nyit, pörgős, mozgalmas dobképlettel kísérve. Egy sor olyan szokványostól eltérő melódiára figyelhetünk fel a dalban, amely az idő múlásával fogóssá, dúdolhatóvá, felejthetetlenné teszi a szerzeményt. De ez ugyanúgy igaz az egész lemezre. Az említett dalban hosszú, gyönyörű szóló kényeztet, kiemelve az album zeneiségét, újfent hangsúlyozva azt, hogy a zene nem válhat a kívánt hangulat áldozatává, a dalszerzés elsődleges kell, hogy legyen. Márpedig ezen a korongon a doom-death műfaj a 21. század zord tájainak összes színében pompázik, kétségtelenül bizonyítva, hogy léteznek még feltáratlan mélységei a stílusnak. Az előző album címadójaként is felfogható darab már hagyományszerűen arra utal, hogy a Wrath Monolith szerzeményt a következő lemezen keressük majd. Ez nem egy új dolog — például a Carcass is alkalmazta már korábban —, viszont érdekesség.

Több helyen is feltűnik a tiszta ének, mint kiegészítő jelenség; a Euphoria's End-ben is tanúi lehetünk ilyetén próbálkozásoknak, de a hörgés továbbra is a vokál vezérfonala. Azonban a szűk két és fél perc elteltével belépő páratlanul elbűvölő dallam egyértelművé tette számomra, hogy vitathatatlanul az eddigi legérettebb Doomed lemezt tartom a kezemben, pedig ez még messze nem minden, amit ez a bámulatos szeánsz tartogat az erre fogékonyaknak. Alattomos, bőr alá kúszó szólamok, egyenesen progresszív (nem félreértendő, a szó jelentése: előremutató) megoldások garmadáját tárja elénk a lemez, amelyek tágítják, haladásra serkentik, frissességet kölcsönöznek a műfajnak. Néha kétlábdobkerekek gördítenek egyre beljebb, mígnem a hangulatot lélegzetvételként szívja magába az ember.

Nem mehetek el szó nélkül a The Triumph - Spit című kétrészes csoda mellett sem, hiszen ismét valami újjal nyűgöztetik le a hallgató. A kimért, súlyos riffekre megdöbbentően dúdolható, szinte kellemesnek mondható melódiák válaszolnak. A zene sehol sincs agyonbonyolítva, a felkínált választék ellenére is kimondottan egyszerű szerkezetű dalokról van szó, viszont a fennebb is említett ötletek olyannyira agyafúrtak, hogy két-három hallgatás kevés az anyag elmélyítésére. Az említett tétel dallamvilága, tónusai hallatán a vetélytársak a homlokukra csaphatnak, hogy ez miért nem nekik jutott eszükbe. És amikor már azt hisszük, hogy a Wrath Monolith felvillantotta eszköztára minden elemét, akkor épp a legjobbkor tempót váltunk, és a korábbi The Last Meal-hez hasonló elsöprő erejű sebességre kapcsolunk. Tessék, kérem, megfigyelni, hogy a kíméletlen intenzitás alatt is micsoda témákat játszik a gitár! Még itt is van idő a megbomlás szélén álló agy belső hangjait fogós harmóniákká alakítani. E dallamok az iszonyat tornyának falából ágaskodó kezek ölelései.

Kitérhetnék még a Looking Back-re is, amelyben a számos vendégénekes közül a Doom:VS mindenese, Johan Ericson, is hallatja a hangját (ne feledjük a tavalyi nagyszerű Earthless című lemezét), kitérhetnék a funeral doomosabb mivoltára (ahogy korábbi Doomed lemezeken is akad néhány hasonló), arra, hogy miként keverednek a hagyományosabbnak mondható doom témák az ámulatba ejtő, szokatlan nüanszokkal, földbetipró riffekkel, de inkább az utolsó I'm Climbing-ról ejtenék pár szót. Érdekessége, hogy a hörgés mellett egy black metalosabb üvöltés is felcsendül, a reményveszettebb, elvetemültebb fajtából, amely jobban nem is illeszkedhetne a fenyegetően baljós, iszonyú horderővel bíró témák végzetességéhez. Van ebben a dalban valami blackened sludge-os súlyosság is, de épp csak annyi, amennyit a dal megkíván. Itt megjegyezném, hogy a Doomed mögött álló zenésztalentum ismeri a mértéket, és minden elemet a megfelelő dózisban használ fel. Ezerszer hatékonyabban működik így egy lemez, mint a nem ritkán 70 perc fölé kúszó társai esetében, ahol sokszor egy-egy szegényesebb produkciót végeláthatatlan jajveszékeléssel kívánják művészivé tenni.

 

A HP-n adott óvatos kilencesemet ezennel korrigálom, ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy három hallgatás után nem mindig tárható fel egy pontozandó lemez minden erénye, ezért megesik, hogy a zsúfolt hétköznapokban néha kevésnek bizonyul az a két hét mind a tíz lemez alapos megismerésére. Így történt a Doomed esetében is. Utólag megítélve, a maximális pontszám nem is lehet kérdés, és ha a Wrath Monolith nem szerepel majd az évvégi listámon, akkor zenei forradalom várható az év második felében.
Doomed_Wrath_Monolith_2015
Kiadó:
Stílus:
doom-death metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Paradoxon
2.Our Ruin Silhouettes
3.Euphoria's End
4.The Triumph - Spit
5.Looking Back
6.I'm Climbing
Írta:
farrrkas
2015. július 29., szerda, 12:11
Facebook:
Doomed - Anna (2016)
Kritika, farrrkas @ 2016. október 8., szombat, 22:41
Doomed - Our Ruin Silhouettes (2014)
Kritika, boymester @ 2014. október 1., szerda, 17:33
Doomed - The Ancient Path (2012)
Kritika, Nagaarum @ 2014. március 7., péntek, 10:13
Koncertek
Maximum Evocation Tour 2017
október 26., 20:00,
Barba Negra
Igorrr, Broken Note
október 26.,
Dürer Kert
Anathema - The Optionist Europe 2017
október 27.,
Dürer Kert
20 Years Of Plays Metallica By Four Cello
október 27.,
Művelődési Központ (MOM)
The Wrong Tour to Fuck With Europe 2017
október 27.,
Supersonic - Blue Hell
Airbourne, Desecrator
október 29.,
Barba Negra
Back to the Roots Part II.
október 30.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.057 seconds to render