Az a helyzet, hogy én alapvetően messze elkerülöm a modern metal lemezek legjavát és az ultra hype övezte bandákat meg méginkább. Lehet ez az én szegénységi bizonyítványom, vagy kezdődő beszűkülésem, de hát a világ már csak ilyen, megkűzdök ezzel a kereszttel. Minden aktív ellenállásom ellenére az amcsi Lamb of God – Resolution lemeze három évvel ezelőtt valahogy megtalálta a kiskaput és besomfordált a lejátszómba. Bár nem lettem megveszekedett nagy fan, annyiszor lepörgött, hogy a csapat friss lemezét már könnyebben fogadtam, sőt, sokszor átfüleltem, „mégsőttebb” kritikára is vetemedem… Ami a csapatban igazából utat talált hozzám, az pontosan az a zenei megközelítés, ami baromi ügyesen egyensúlyoz a modern – ne adj isten – metalcore vonal és klasszikusabb thrash / svédes death érzésvilág határmezsgyéjén. A hangzásuk szintén ezt a középutat lövi be és Randy orgánuma is épp annyira modern, hogy még egy ilyen old school-abb figurának, mint én, sem fekszi meg a gyomrát. Valahogy ez a zenei kettősség furcsa mód a Lamb of Godnál működik és ahelyett, hogy sem nem modern, sem nem old school a végeredmény, sokkal inkább egyfajta kapocs lehet a két világ morózusabb zenék iránt rajongói között.
A VII:Sturm und Drang ennek a szellemiségnek megfelelően az én füleimnek kellemesen régivágású, de hót’ tiszta hangzással és elementáris erővel nyit, ahogy ez egy alapvetően fesztiválra és koncertekre belőtt bandánál el is várható. A Still Echoes és Erase This nyitónóták biztos sokat fognak a klubbokban és koncerteken dübörögni. Valószínűleg a vérfanok is ezt fogják a kocsiban ülve, leengedett ablakkal bömböltetni, nekem azonban a korrektségen felül még nem nyújtanak magasabb zenei élvezetet. Szerencsére nem kell sokat várnom a mezei prosztó koncertpusztítás leváltására. Az 512 közepes tempója, szakító fő riffje és Randy tiszta hangú szövegmondásos kezdése egy telitalálat. Ez az első nóta, ahol a hangulat és a középtempós pusztítás totálisan kerek egységet alkot. A refrén erősen megidézi bennem a szintén amcsi Bloodsimple zenéjét és egyfajta tipikusan délies attitüdöt, dallamkezelést is. Szerencsére a kiváló dalok sorát erősíti az Embers is, amiben Chino Moreno – Deftones énekes is vendégszerepel és jellegzetes orgánumával ad egyedi arcot ennek a közepesen alapozó szintén csak délies hangulatokkal operáló nótának. A Footprints – Anthrophoid kettőse ismét csak az egyszerűbb koncertorientált képlettel operál. Kicsit kiszámítható szerkezettel, szokásos belassulós – gyors részekkel, üvöltős vokálokkal egyfajta zsánerdalokként adják meg a kötelezőt a banda híveinek, bár mindegyik dal rejt magában zenei érdekességeket is. A két szám közé beékelődő Overlord a lemez talán legérdekesebb dala a tisztaénekkel, lassú, kimért tempóval és azzal a refrének alatt megjelenő Kirk Windsteint idéző üvöltéssel, ami a nóta elejét egy kései Crowbar himnusz mimikrijévé változtatja. Így is kellemes darab, ami a végére bedurvul és kiteljesedik. Igazából innen számomra elkezd egyszerűen repetitívvé válni a lemez és valahogy a hátralevő dalok a vendégénekessel feldobott Torches-on kívül már nem képesek semmi újat, vagy olyat mutatni, amit a lemez eddigi része ne tett volna már meg. Persze jók ezek is, csak kicsit arctalanabbak. A Torches viszont ismét egy hangulatos, szuper lezárás, amit megint csak a vendég (Greg Puciato – The Dilinger Escape Plan) dob fel igazán. Ez sajnos azt domborítja ki erősen, hogy Randy vokálozása bármennyire is erős, egy lemezen keresztül nem tud önálló entitást adni egyes daloknak.
Igazából ez a felemásság kísér végig minden hallgatásnál. Tudnak ezek a srácok zeneileg érdekes és értékes dolgokat írni, csak nem mindig akarnak. Úgy érzem, hogy a koncertre komponálás eredményez egy fél lemezt kitevő olyan konvencionális dalt, amiket majd nem feltétlenül kell hegyiről tövire ismernie a közönségnek, lehet rá zúzni, zajongani, pirítani a koncerten. A deszkákon működnek majd. A maradék dalok képviselnek olyan zenei finomságokat és megoldásokat, amik a csapat munkásságán belül is képesek önálló arcot adni azoknak. Általában vendégeken keresztül valósul ez meg, amit fentebb már írtam. A VII: Sturm und Drang nem nagyon fogja kibillenteni a csapatot jelenlegi pozíciójából, bár az az érzésem, hogy nem is haladják meg vele tulságosan önmagukat. Aki bírja Randyéket, az tuti szétzúzza a kredencet és kihajítja a hokit a szobaablakon, miközben csutkára tekert hangerőn megy a lemez. Aki érdeklődik csak, az jó keresztmetszetet kap a csapat képviselte irányról, aki nem szerette őket eddig, az ezzel a lemezzel sem fogja megszeretni az amcsik zenéjét. Nekem nyóc’.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
