Taran
Taran

(Odium Records • 2015)
2015. augusztus 22.
0
Pontszám
10
Először is kezdeném ott, – hogy ha csak az elmúlt hónapok Hangpróbáira is tekintek vissza, hogy szerény kis csapatunk rendesen el volt látva lengyelországi fekete fémmel. – Az pedig már egyenesen csak maga volt a hab a tortán, hogy kivétel nélkül csak vérprofi munkákkal kerültünk közelebbi kapcsolatba. Ezek tükrében pedig csak feltételezni tudom, hogy mi folyhat a lengyel black metal underground színtéren. – Nagy valószínűséggel megtalálhatták az elődeink által is ismert és rég feledésbe merült „parazsat”, ha sorra ilyen minőségben és mértékben rukkolnak elő új és újabb albumokkal.
Maga a zenekar nem igazán mondható túlzottan aktívnak, hiszen 2002-es alakulásuk óta ez az első és önálló egészestés dalcsokor, amit a nyakunkba zúdítanak. – Ami pedig nagy valószínűséggel csak egyet jelenthet: a zenekar soraiban kipróbált, veterán fekete fém harcosok sorakoztak fel, hogy végleg magukkal vigyék a lelkünket, de legalább is azt, ami még megmaradt belőle.



A Taran zenéjét, ha már hasonlítani kellene, leginkább a Marduk által képviselt zenei irányvonallal tudná az ember a legegyszerűbben körülírni. – Ezek után nem meglepő, hogy a zenekar által elégetett energia mérésére szánt kaloriméter felmondta a szolgálatot.
Azt amúgy eddig is nagyon jól tudtuk, hogy sok jó és profi dobossal rendelkezik a lengyel rock/metal színtér, de – talán a keverésnek hála – Zaala teljesítménye mellett nem lehet csak úgy némán elmenni. A stílus adta kereteken belül is érezni az egyéniségre való törekvést és mérhetetlen profizmust. – A „March of Shadows” nótában olyan szinten dobol, hogy kíváncsivá tett a figura milyen is lehetne személyesen, élőben szem és fültanúja lenni a játékának. – De ugyanezen az elven említhettem volna akár a bombasztikus „The Black Mark” nótát is.
És a gitár?! – Kérdezhetnék a szemfülesek… Nos, bátran kijelenthetem, hogy a zenekar „bárdja”, Nechrist pontosan hozza mindazt, amit csak hangzásában és témáiban egy black metal zenekartól manapság csak elvárni lehet. – Persze, ha ezt még megfejeljük Drack torzított basszus futamaival, akkor nincs ember, akit ez a zene bólogatásra ne sarkalna.

Ráadásul nálam kifejezetten további plusz pontot jelentett a „Popioły 2014 A.Y.P.S.” ékes, lengyel anyanyelven előadott tétele, amelyet hangulatában s zenei megoldásaiban leginkább a Satyricon-t idézheti.
Ha valaki pedig kételkedne – „Haters gonna hate!” – hogy mit tud letenni egy polszki féle fekete fémet játszó horda, annak csak annyit mondanék, hogy kezdje el hallgatni a lemezt a „The Black Mark”-al. – tuti, hogy a hátuk mögött fog majd megjelenni valami nem evilági, de legalább is a nóta hallgatása közben többször fognak hátra-hátra pillantani. – Én nem mondom, hogy féltem a nóta hallgatása közben éjjel, de eléggé nyugtalan érzés kerített a hatalmába…

Kinek is szól tehát ez a zene? Először is, szeretném azt leszögezni, hogy a Taran által fémjelzett puritánnak ható fekete fém sokkalta közelebb áll az én zenei igényeimhez, mint teszem azt a stílust befuttató nagy nevek.



Szóval, aki végighallgatja majd mind a hét tételt – a kötelező intro/outro és az Immortal feldolgozást nem számítva – s elkötelezett rajongója a stílusnak, az nagy valószínűséggel nagyon jól fog szórakozni ezen a „pokolkeltő” korongon. – A többieknek meg azt ajánlom, keressenek valami kevésbé zordat, mert az Ördög nem játék… – Az „..Of Sin” tétel szólójára még mindig lúdbőrzik a hátam.

10/10.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.