Witchsorrow
No Light, Only Fire

     

   A nem túl nagy népszerűségnek, a sok demós bandának köszönhetően nagyon nehéz egy olyan stílusban, mint a doom metal komolyan venni egy-egy zenekart, az angol Witchsorrow például most 10 éves működése után érte el azt nálam, hogy stabil kapaszkodóként tekintsek rá, főleg a friss, No Light, Only Fire c. új lemezük kapcsán. A közismerten emberkerülő, ritkán szereplő banda mindig is szimpatikus volt természetesen, főleg, hogy soraikban egy igazi boszorkányt is tudhatnak maguk mellett Emily Witch névvel. Ugyan mikor láttok manapságszőke csajt Reverend Bizarre-os felvarrókkal teletűzdelve olyan mély basszust nyomva, amit a példaképként aposztrofált bandában is megszokhattunk. Nem véletlen egyébként a párhuzam, ugyanis a Witchsorrow a Bizarre és a korai Cathedral nyomdokaiban lépked hangulat tekintetében, de a gyökereik visszanyúlnak a 80-as évek Saint Vitusáig is. Van itt pár heavy metalos gyorsulás, de a fő hangsúly a dohányszünettel összekötött hosszas riffelgetéseken van, pincébe hangolt gitárokkal, tonnás málházásokkal. A lemezen minden hang aláfekszik a tradíciók ápolásának, úgyhogy újdonságot itt ne keressen senki, csak remek doom metal tételeket. Ugyan a God Curse Us (2012) sem volt rossz próbálkozás, sőt a debütáló Witchsorrow (2010) is megért egy misét, a felnőtté válás talán most érte el a bandát dalszerzés és megfontoltság tekintetében.

 

    Az érettség bizonyítékát már megkapjuk a nyitó There Is No Light, There Is Only Fire képében, ami a nagyon rövidnek mondható játékidejével heavy/doom zakatolásként, Necroskull nem túl karakteres, de hibátlan énekével (ő egyébként Emily férje, szóval elmondhatjuk, hogy összehozta őket a végzet…), középtempóval támad ránk, egyenlőre még nem túl sötét hangvételben, mert erre a második dalig kell várni. A The Martyr 9 perces, kimunkált doom behemót, tökéletes Saint Vitus receptúrát használva messze űzi szemünk elől a csillámpónikat. A súlyos, kimunkált riffeket összeszorított foggal előadott, dallamos és elkeseredett ének kíséri, igen meggyőző előadásban. Ugyan a végére felgyorsulnak az események és egy remek gitárszólót is kapunk, ettől még nem lesz jobb kedvünk. A Made Of The Void jobban támaszkodik az erőre és keménységre, mint a depresszióra, lehet is rá bólogatni rendesen, bár a vezető gitártéma nem lett a legötletesebb.

 

    A Negative Utopia berkein belül a Reverend Bizarre hatások kerülnek elő a felszín alól, tehát penész, pince, penész és még több penész… Sajnos Necroskull nehezebben viszi el ezt a tíz percet, mint Albert Witchfinder (Sami Albert Hynninen), a hangja valahogy nem tud lekötni, pedig itt az övé kellene, hogy legyen a főszerep. A To The Gallows viszont már jól áll neki, tipikus középtempós doom „sláger” a dal, talán a  legerősebb szerzemény a lemezen, itt minden összeállt a hosszt egybevéve a tartalommal. A dalnoki képességek szerencsére lendületet kaptak és a Disaster Reality hullavonszolásában már érvényesülni tudnak, a To The Gallows jelenléte ellenére ez lett a kedvencem a lemezről. Őskövület, monolit ez a dal, pont ahogy én szeretem. Ha valakinek még nem lenne világos, hova is tartozik a Witchsorrow és mit játszanak tiszta meggyőződésből, magas színvonalon, annak itt a záró, akusztikus betéttel felvezetett hitvallás, a De Mysteriis Doom Sabbathas. Ez egy negyed órás doom brutalitás, tiszta gyökerekkel, skizofréniával és egyéb nyalánkságokkal.
    A stílus elfogult, megkövült, füsttől összeaszalódott híveinek ennek az eddig nem túl izmos évnek egyik legjobb lemeze lesz ez a kiadvány, mások jobban teszik ha távolról, lesütött szemmel elkerülik.