Witchsorrow
No Light, Only Fire

     

   A nem túl nagy népszerűségnek, a sok demós bandának köszönhetően nagyon nehéz egy olyan stílusban, mint a doom metal komolyan venni egy-egy zenekart, az angol Witchsorrow például most 10 éves működése után érte el azt nálam, hogy stabil kapaszkodóként tekintsek rá, főleg a friss, No Light, Only Fire c. új lemezük kapcsán. A közismerten emberkerülő, ritkán szereplő banda mindig is szimpatikus volt természetesen, főleg, hogy soraikban egy igazi boszorkányt is tudhatnak maguk mellett Emily Witch névvel. Ugyan mikor láttok manapság szőke csajt Reverend Bizarre-os felvarrókkal teletűzdelve olyan mély basszust nyomva, amit a példaképként aposztrofált bandában is megszokhattunk. Nem véletlen egyébként a párhuzam, ugyanis a Witchsorrow a Bizarre és a korai Cathedral nyomdokaiban lépked hangulat tekintetében, de a gyökereik visszanyúlnak a 80-as évek Saint Vitusáig is. Van itt pár heavy metalos gyorsulás, de a fő hangsúly a dohányszünettel összekötött hosszas riffelgetéseken van, pincébe hangolt gitárokkal, tonnás málházásokkal. A lemezen minden hang aláfekszik a tradíciók ápolásának, úgyhogy újdonságot itt ne keressen senki, csak remek doom metal tételeket. Ugyan a God Curse Us (2012) sem volt rossz próbálkozás, sőt a debütáló Witchsorrow (2010) is megért egy misét, a felnőtté válás talán most érte el a bandát dalszerzés és megfontoltság tekintetében.

 

    Az érettség bizonyítékát már megkapjuk a nyitó There Is No Light, There Is Only Fire képében, ami a nagyon rövidnek mondható játékidejével heavy/doom zakatolásként, Necroskull nem túl karakteres, de hibátlan énekével (ő egyébként Emily férje, szóval elmondhatjuk, hogy összehozta őket a végzet…), középtempóval támad ránk, egyenlőre még nem túl sötét hangvételben, mert erre a második dalig kell várni. A The Martyr 9 perces, kimunkált doom behemót, tökéletes Saint Vitus receptúrát használva messze űzi szemünk elől a csillámpónikat. A súlyos, kimunkált riffeket összeszorított foggal előadott, dallamos és elkeseredett ének kíséri, igen meggyőző előadásban. Ugyan a végére felgyorsulnak az események és egy remek gitárszólót is kapunk, ettől még nem lesz jobb kedvünk. A Made Of The Void jobban támaszkodik az erőre és keménységre, mint a depresszióra, lehet is rá bólogatni rendesen, bár a vezető gitártéma nem lett a legötletesebb.

    A Negative Utopia berkein belül a Reverend Bizarre hatások kerülnek elő a felszín alól, tehát penész, pince, penész és még több penész… Sajnos Necroskull nehezebben viszi el ezt a tíz percet, mint Albert Witchfinder (Sami Albert Hynninen), a hangja valahogy nem tud lekötni, pedig itt az övé kellene, hogy legyen a főszerep. A To The Gallows viszont már jól áll neki, tipikus középtempós doom „sláger” a dal, talán a  legerősebb szerzemény a lemezen, itt minden összeállt a hosszt egybevéve a tartalommal. A dalnoki képességek szerencsére lendületet kaptak és a Disaster Reality hullavonszolásában már érvényesülni tudnak, a To The Gallows jelenléte ellenére ez lett a kedvencem a lemezről. Őskövület, monolit ez a dal, pont ahogy én szeretem. Ha valakinek még nem lenne világos, hova is tartozik a Witchsorrow és mit játszanak tiszta meggyőződésből, magas színvonalon, annak itt a záró, akusztikus betéttel felvezetett hitvallás, a De Mysteriis Doom Sabbathas. Ez egy negyed órás doom brutalitás, tiszta gyökerekkel, skizofréniával és egyéb nyalánkságokkal.
    A stílus elfogult, megkövült, füsttől összeaszalódott híveinek ennek az eddig nem túl izmos évnek egyik legjobb lemeze lesz ez a kiadvány, mások jobban teszik ha távolról, lesütött szemmel elkerülik.