A franciországi Bayonne-ban létrejött Can Of Worms 2007 óta űzi az ipart; szép csendben másszák meg az underground szamárlétráit és zúdítják az arra érdemes hallgatóságra pusztító thrash/death vegyületüket. A Kult Of Nuke a második teljes lemezük, ugyanakkor az első, amit hallani van szerencsém. Így sajnos nem tudom összehasonlítani a debüttel, ami nekem kimaradt teljes egészében.
Francia származás lévén adhatja magát a párhuzam a ‘Forgács hasábjain már több ízben taglalt No Returnnel; a COW lényegében azt a fajta old school, de elvétve modernebb hatásokkal flörtölő thrash/death keveréket nyomatja, amit a „nemvisszatérő” honfitárs csapat. A gall fiúk olyan csapatok hatására kezdtek amúgy igazából zajongani, mint a Testament, Slayer, Cannibal Corpse, Kreator, Exodus, Morbid Angel, vagyis amit az extrém metalról tudni kell, azt gyk. a kisujjukban hordozzák. Én azért még nem félnék megemlíteni ezek mellett a Beneath The Remains/Arise korszakos Sepulturát, a Destructiont és a Death-t sem.
Itt nyoma sincs az oly divatos „slammelés”-nek, sőt mi több, nincs core-oskodás sem (ami szintén trendy lett mostanság); annak ellenére, hogy a Can Of Worms modern világi, illetve futurisztikus jövőbeli témákat feszeget, muzikálisan az old school darálást részesíti előnyben. Vannak viszont kíméletlen staccato riffelés, jól kimunkált szólók, remek érzékkel adagolt ikerharmóniák, na és persze nyakszaggató, egy másodpercnyi pihenőt sem hagyó tuka-tuka ütemek minden mennyiségben. Már a címekből is nyilvánvalóvá válik, hogy a csapatot a sci-fi, a társadalom totális leépülése, a hanyatló civilizáció, a globalizációs és a világvégével kapcsolatos kérdések foglalkoztatják elsősorban (Hybrid Heaven, Future Breed Necromancer, Abyss, Children Of Nuke,Chemical Witchcraft, Doomsday Preacher), ennek megfelelően a Kult Of Nuke nem egy vidám hallgatnivaló. Mondjuk az is igaz, hogy ehhez a koncepcióhoz kicsivel több nyomasztást hangulatilag el bírtam volna viselni, valahogy ezzel számomra nem igazán fér össze a felvarrós famermellények, tépett farmernacik, bőrcuccok és edzőcipők lelki szemeim elé táruló néhol meglehetősen mókás látványa. Vizuális típus lévén szeretek különféle képeket társítani a zenékhez – még ha ez hülyeségnek is tűnik, nézzétek el nekem.
A fentebb említett nyomasztó, „apokalipszis most” feeling a hatodik szám (Doomsday Preacher) második percénél jön elő igazán, annál a segélykiáltásnak is beillő sikolynál, továbbá kiemelném ezenkívül a kilencedik tracket, a Colossal Maelstromot is, ami ugyancsak magában hordozza azt, amit egy „armageddonos” hangvételűre vett koncepciótól elvárok.
Az utolsó előtti tételben, a Blasphemic Godban üti fel a fejét legnyilvánvalóbban az említett No Return hatása. Ketten is felelnek egyébként az énektémákért a zenekarban: Steven „Schredder” Schriver az öblösebb thrashes torokkínzást hozza, míg Manu „Kroxk” Iriarte a gyomrozós death metalos vokalizálás terén teszi hozzá a magáét az összképhez. Mindketten gitároznak is és igencsak rendben van a szólómunkájuk. A játékidőt szerencsére nem húzzák tovább 41 percnél, ebből a fajta tömény, intenzív muzsikából már lehet, hogy megártana az egy órás futamidő.
Egetverő újdonságokat ne várjon itt senki, de aki fanatikusa a stílusnak, nyugodtan füleljen bele.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
