Sokféleképpen lehet hozzáállni az új Slayer lemezhez, amely már a megjelenés előtt megosztotta a tábort. Minden attól függ, ki mit vár el az überzenekartól és mit hajlandó figyelembe venni, illetve elfogadni nekik. Mindenkinek lesz róla véleménye, hiszen egy Slayer albumot egyszerűen nem lehet megkerülni. Az ilyen-olyan elfogultságot vagy előítéletet a banda iránt nagyon nehéz leküzdeni, de nem is biztos, hogy ez lényeges. Lesznek istenítői és gyalázói a korongnak, és a körülményeket tekintve normális, hogy így legyen. Annyit azonban fontos tudni, hogy az adott vélemény milyen elvi alapon nyugszik. Annak a véleménye, aki szerint mindig is túlértékelt volt a Slayer keveset fog jelenteni egy olyan rajongó számára, akinek évtizedek óta szívügye a zenekar. Ennek megfelelően, elmondanám, hogy valamivel a Divine Intervention megjelenése előtt ismertem meg a zenekart tizenhárom-tizennégy évesen, és sokakhoz hasonlóan, én is az abszolút kedvenceim között említem őket.
Sőt, szerintem semmi sem lehet metalabb a Slayernél. Pont.
(1).jpg)
Ennek ellenére, nekem is megvannak a dilemmáim a bandával kapcsolatban. A rettentő mennyiségű hype és felesleges (sokszor már nevetséges) Kerry King nyilatkozat minden, csak nem szimpatikus, ellentétben Tom Arayával, aki továbbra is hihetetlenül rokonszenves figura. A zenekaron belüli (túlságosan is) üzlettársi viszony sem sokat segít a Slayer dalok őszinteségének megítélésében. Ahogy mindenkiben, úgy bennem is felmerült, hogy érdemes-e ezt így erőltetni, van-e még düh, amit hitelesen képesek dalokba foglalni… Erre azonban csakis maga az új anyag adhat választ.
Legalább tucatnyi meghallgatásnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán véleményem legyen az új korongról. Egy hétköznapi thrash lemez pár hallgatás után már általában kiismerhető. Csakhogy egy Slayer lemez sosem hétköznapi, pedig az első találkozás éppen ezt a kiábrándító benyomást kelti. A megérett korábbi lemezekkel az emlékezetben csupán stílusgyakorlatnak tűnik a Repentless első néhány lepörgetése. Mégis, mi az, ami később változik? Ahogy az eget súroló, irreális elvárások alábbhagynak, az ember elkezdi felfedezni azokat a finomságokat, amelyek mellett korábban elsiklott. Ezek az apróságok emelik ki még a — Slayer mércével mérve — legközépszerűbb dalaikat is a mezőnyből. A szűk kétperces Delusions Of Saviour intró fogós dallamai után berobban a címadó, amely eleinte nem volt több, mint egy Unit 731-szerű tipikus vitaminbomba. Ahogyan Araya köpködi a sorokat, az látszólag majdhogynem megegyezik az említett dal verzéinek énektémáival. Araya sorait a két dalban gyakorlatilag gond nélkül fel lehetne cserélni, egymásra lehet énekelni.
[Repentless:]
Arrogance, violence, world in disarray
Dealing with insanity every fuckin’ day
I hate the life, hate the fame, hate the fuckin’ scene
Pissing match of egos, fuck their vanity
[Unit 731:]
I am the last of the dying insane
You would scream at the things I’ve done
Knowing that the dead still see
My blood, it runs like mercury
De aztán, ha jobban megfigyeljük, az előző lemez dalának vokáltémájában van egy folyamatosság, amelynek hanglejtése lefelé ível, míg a Repentless sorai töredezettebbek, a szótagok nyomatékosabbak, a hatás erőszakosabb. És így már annyira nem is hasonlít. Maga a dal egy tipikusnak mondható Slayer durvulat — egy Hannemanthem, ahogy King nevezi —, amely minél többet hallgatva, egyre energikusabb és agresszívebb. Emellett lenyűgözőek Paul Bostaph adrenalin-növelő pörgetései, Gary Holt és Kerry King felváltva előadott szólói, és mindenekelőtt, a Slayer méregerős valutájának számító eszelős riffáradat. Hasonlóan megveszekedett fajtából való még az utolsó előtti You Against You.
Az ember közben felfigyel arra, hogy Bostaph keze alól mi minden szűrődik ki. Nem véletlenül került ő harmadjára is a fedélzetre. Ahogy Lombardónak, neki is megvan a saját stílusa, és mindkettő maradéktalanul Slayer. Bostaph mintha többet pörgetne, mintha képtelen lenne leállni, elképesztően izgalmasan játszik. Elég csak megfigyelni, hogy a Take Controlt milyen változatos játékkal emeli dicsőségre. Araya azt mondta egy interjúban, hogy Bostaph saját magának is bizonyítani akar. Ez hallatszik is, iszonyatos lendülettel és kedvvel üti a bőröket. Komolyan mondom, sokszor a cinjeinek egy-egy leütése is tud tekintélyt parancsoló lenni (pl. Cast The First Stone). A Vices és a Pride and Prejudice dalok horzsoló középtempóban pusztítanak. Előbbinek bizonyos részei a God Hates Us All hangulatát juttatják eszembe, akárcsak a Chasing Death. Ebben a kettőben Araya is jobban kiereszti a hangját, és utóbbinak a nyitóriffje zseniális. A Cast The First Stone egy alattomos darab, nem mászik egyből az ember arcába, viszont a dal vége szinte már a Raining Bloodot juttatja eszembe — pontosabban azt a gitártémát, amely a szaggatott riffelésre épül a dal közepén.
A When The Stillness Comes-t mindenki ismeri, hiszen kiadták már a Lemezboltok Napja alkalmából áprilisban. Többféle tipikus Slayer dal létezik, ez például a lassú, súlyos, borult vonalat követi, amely egy olyan fickóról szól, aki arra ébred, hogy mindenkit megölt maga körül. Az ének bejövetelekor mintha hiányozna még valami ahhoz, hogy kellőképpen betegnek tudjam nyilvánítani, de elég muníciót rejt a dal ahhoz, hogy elismerően vélekedjek róla. Ilyen például Araya pszichopata (tiszta) éneke, vagy a kétlábdob-erőműre érkező kiváló riffek. Az új albummal való ismerkedés legtöbbünknél az Implode-dal kezdődött még tavaly. Akkor nem voltam különösképpen elragadtatva tőle, de a lemezen már más a helyzet. Itt része egy nagy egésznek, és elképesztően nagyot szól. A Chasing Death után kimondottan üt a középtempós súlyos kezdés, amely a zenekarra jellemző pengeéles riffel folytatódik. Itt érdemes megfigyelni, hogyan telepszik a dalra fokozatosan a veszélyt sejtető hangulat. Araya szinte minden sort ereszkedő hangfekvésben énekel, és az első szótagot jobban kihangsúlyozza. E sorok alá kerülnek a vadászgépek hangjához hasonlatos riffek, majd egy zseniális szóló következik. Tekerd csak fel a hangerőt, úgy tarol le mindent, mint egy harckocsi. Bostaph-ot pedig nem győzöm elégszer dicsérni. A világvégét pedzegető szövegben Kingék még egyszer elsütik a szállóigévé vált, megfilmesített 2001-es lemezcímet:
„And if I’m proven wrong
I think you know the song
I’m pretty sure that God still hates us all”
A Piano Wire az egyetlen dal, amelyet még Jeff Hanneman jegyez. Hacsak elő nem kerülnek egyéb félretett témái a jövőben, alighanem ezzel a dallal búcsúzik a rajongóitól. Ráspolyos riffek lánctalpain gördülő rövid szerzeményről van szó. Többnyire középtempó jellemzi, Araya énektémái pedig Slayeresen dallamosak. Elsőre nem értettem, hogy az Atrocity Vendorra mi szükség volt. Azt a benyomást keltette, hogy nincs elég ötlet, és a lemezt márpedig valamivel meg kell tölteni. A 2010-es gyenge hangzás okán, nem is csoda, hogy elsiklott mellettem. Most azonban igazán nagyot szól, bár a refrénhez jobban illene egy magából teljesen kifordult, őrültebb Araya, mint ahogy az Implode refrénjét üvölti. Érdekes, hogy néhány sort átírtak az eredetihez képest, valamint az, hogy a legbrutálisabb sorokon finomítottak. Kíváncsi vagyok, milyen megfontolás áll mögötte.
Eredeti:
I’ll never hesitate to
break you, rape you, sever every part of you
…
And fist fuck you with your own severed arms
2015-ös verzió:
I’ll never hesitate to
beat you, break you, sever every part of you
…
Trophies of appendage are mine to obsess
Egyébként a hangzás teljesen hibátlan. Mélyebben szól az előzőnél, és nagyobbat dörren. A World Painted Blood valamivel nyersebb volt, ez pedig súlyosabb.
Meglátásom szerint a God Hates Us All-al befejezőleg, minden Slayer lemez minimum tíz pontos. Az azóta megjelent lemezek közül pedig a Repentlesst érzem a legsikerültebbnek, legalábbis egyelőre. A World Painted Bloodnál mindenképpen erősebbnek tűnik, de kiderül majd néhány év távlatából. Azért nem adhatok maximális pontszámot, mert 2001-ig minden egyes albummal tovább tudtak lépni, szélesíteni tudták a kereteiket, viszont a Christ Illusion óta a zenekarnak már nem célja új utakra törni. A rendelkezésükre álló eszközökből fabrikálják a dalaikat, ami nekem egy kicsit szemet szúr. De az is igaz, hogy ebből a keretből még mindig ők azok, akik képesek a maximumot kihozni, akármennyire lobog, vagy nem lobog már bennük az a bizonyos tűz. Ki tudja lesz-e még Slayer lemez valaha… Ha nem, a Repentless méltó lezárása lenne a metal történelem egyik legfontosabb zenekarának. Ennek megfelelően, ismét a klasszikus logó díszíti a jól sikerült borítót. Aki pedig a címadó dal szövegét veszi alapul, az hihet abban, hogy még tíz év múlva is aktuális Slayer lemezről beszélünk majd.
„Playing this shit is all that keeps me alive
I leave it all on the road living on the stage
This is my life where I kill it everyday
So take you shot, bottom’s up, this is no lie
I’ll be beating this guitar ’til the day I die”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
