Diabolus Arcanium
Path of Ascension

Az indiai Transcending Obscurity góréja ajánlotta figyelmembe hazájának “méltatatlanul kevés figyelmet kapó” szimfonikus/atmoszférikus black metal csapatát.
A Diabolus Arcanium 2011-ben alakult és két évig Fortified Destruction néven működött. 2013-tól használják a jelenlegi nevet és eddig a jelen írás tárgyát képező első lemezen kívül tavaly egy demót hoztak ki Spellbound címmel. A demós dalok közül néhány (Inno Arcanium, Ascension, Herald of Darkness, hogy csak néhányat említsek) rákerült a lemezre is. Persze némileg megváltozott formában.

Ahogy írtam, a bandát szimfonikus black metalként jegyzik, szövegeiket a keresztény ellenesség, a sátánizmus, a természetfeletti, a halál és a rombolás jellemzi.

Mivel a teljes anyag meghallgatható a Transcending Obscurity Bandcamp-jén, nem is árulok zsákbamacskát, hallgassátok, s eldönthetitek nektek is hasonló gondolataitok támadnak-e, mint amiről alább írok.

Szóval a bő háromnegyed órás tizenegy tételes lemez nekem leginkább a Dimmu Borgir-t meg a Cradle of Filth-et idézi, megspékelve némi Therion-nal. Az énekhang mondjuk lehetne némileg változatosabb, karakteresebb, de vitathatatlanul illik a zenéhez.

Úgy érzem sikerült egészséges arányt eltalálni a blackes zúzás és a poweres/heavy metalos/szimfonikus részek között. Amikor már kezdeném elveszteni a fonalat a black/death metalos témák között, akkor előtérbe kerül egy jófajta billentyűs téma, máskor meg kórusok oldják a zúzdát, de nem ritka az sem, hogy afféle – bár lehet hülyeség, de megkockáztatom – gregorián jellegű nagyzenekari részlet érkezik, ami miatt rögtön másképp állok a teljes lemezhez. 

Rögtön megadja az alaphangot a majd’ három perces intro, az Inno Arcanium akár filmzenének is elmenne. Ebben sok billentyű dominál és kevés gitár jellemzi, de ez később persze változik. Mondjuk a lemezt jól keretbe foglalták, mivel a második tétel (Kingdom of Sin) instrumentális verziója zárja.

A leginkább élvezetes számnak a Christ Eradication-t találtam. Ebben talán az a legjobb, hogy kicsit visszavesznek a sebességből és már-már doomba hajlóan sikerül emlékezeteset alkotniuk. Még a gitáros témákat is hangsúlyosabbnak érzem itt.
A Spiritual Entropy-ban megint csak érdekes billentyűs hangszínekkel operál. Ami egy kicsit ki is zökkent, mert az egyébként egész pofás anyag egyetlen hibája, hogy sűrű.
Ráadásul az énekes/gitáros Hex sem épp változatos hangjáról lesz híres. Persze korrektül hozza a szokásos sztenderdeket, ám messze van attól, hogy kiemelkedőt nyújtson.

 

 

Amit javasolnék a csapatnak, hogy az arányokra figyelve, azaz időnként a kevesebb néha több elvét szem előtt tartva szellősebbé és ezzel követhetőbbé és még emlékezetesebbé tehetnék a dalokat, ami véleményem szerint a lemez javára válna.
Kicsit a végére sok lesz az állandó billentyűs himnuszokból. Nem érzem azt, hogy ide vagy oda nem illene, csak kellene egy kis szünet, amikor mondjuk csak a gitárok szólnak… (amik amúgy kicsit lehetnének hangsúlyosabbak is talán).
Azt hiszem, hogy érdemes figyelmet szentelni a zenekarnak és úgy általában az indiai színtérnek, mert a Diabolus Arcanium az Orion után már a második olyan csapat, akik nagyobb ismertséget érdemelnek.
Javaslom, kövessétek a Transcending Obscurity-t, mert jó csapatokat ismerhettek meg!