A beszédes nevű Goatthroat nevezetű német formáció, mi mást is játszhatna, mint istenkáromló mocskos, föld alatti moraj – blacket. A Rites of Blasphemy a tavaly alakult banda debüt lemeze, 10 éjfekete gyalázattal megpakolva.
Az albumot hallgatva úgy gondolom, hogy a triumvirátus feltett célja volt egy olyan ortodox, régisulis black-death förmedvény világra okádása ahol a zenei, hangzásbeli minimalizmus volt a kiindulópont. Ennek az album teljesen eleget is tesz. Tompán, túltorzított basszus-domináns összképpel morajlik, amibe a gépdob ridegen, idegenül kattogva teljesíti ki a totális elembertelenedést. A tempó ritkán kúszik középlassú fölé és a blackre jellemző blastolás is ritkán kerül elő. Így az összkép zeneileg valahol a nagyon korai Warhammer, Hellhammer, Celtic Frost, Venom, Darkthrone vonalra lőhető be. A minimalisztikusan stílushelyes sátános külsőségeken és ebben a közegben elfogadható, mi több direktnek és koncepciózusnak is mondható megszólaláson felül, már csak a daloknak kellene bizonyítaniuk. No, itt érzem talán azt, hogy van még hova előrelépni, mert bizony ezen a téren sikerült a legkevésbé megugrani azt a bizonyos lécet. Az általánosan groteszk és taszító hangulaton felül viszont nem igazán jelennek meg karakteres nóták, markáns megoldások. Ezen a korai Impaled Nazarene-t idéző elmélyített sátánmorgás megjelenése sem sokat lendít.
Az albumot hallgatva úgy gondolom, hogy a triumvirátus feltett célja volt egy olyan ortodox, régisulis black-death förmedvény világra okádása ahol a zenei, hangzásbeli minimalizmus volt a kiindulópont. Ennek az album teljesen eleget is tesz. Tompán, túltorzított basszus-domináns összképpel morajlik, amibe a gépdob ridegen, idegenül kattogva teljesíti ki a totális elembertelenedést. A tempó ritkán kúszik középlassú fölé és a blackre jellemző blastolás is ritkán kerül elő. Így az összkép zeneileg valahol a nagyon korai Warhammer, Hellhammer, Celtic Frost, Venom, Darkthrone vonalra lőhető be. A minimalisztikusan stílushelyes sátános külsőségeken és ebben a közegben elfogadható, mi több direktnek és koncepciózusnak is mondható megszólaláson felül, már csak a daloknak kellene bizonyítaniuk. No, itt érzem talán azt, hogy van még hova előrelépni, mert bizony ezen a téren sikerült a legkevésbé megugrani azt a bizonyos lécet. Az általánosan groteszk és taszító hangulaton felül viszont nem igazán jelennek meg karakteres nóták, markáns megoldások. Ezen a korai Impaled Nazarene-t idéző elmélyített sátánmorgás megjelenése sem sokat lendít.
.jpg)
A kiadvány és a matt, erősen erezett papírra készített booklet ismét csak dicséretet érdemel, tényleg tök autentikus és hiteles. Olyan, ez a bemutatkozó lemez, mintha minden külsőségbe, hangzásba, koncepcióba sok előkészülettel iszonyat sok energiát toltak volna bele, csak a zene lett még elnagyolva. Vagy nem is tudom. Talán ezzel a primitívséggel, hányaveti minimalizmussal pontosan ennyit akarnak elérni. Egy minimál, hányaveti, mocsok pusztulatot a világra okádni. Ez sikerült. Azonban kizárt, hogy 3-4 év múlva szóba kerüljön, hogy „emlékszel, hogy a Drowned in Black Vomit of the Goat Throat mekkora állat dal? Jaaa, vágod? Didüdüdüm – didüdüdüm” és megy a közös vasvillázás miközben a capella felhánytorgatjuk a szám vezérmotívumát…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
