John Dallas
Wild Life

oldboy
2016. január 16.
0
Pontszám
7
 
Ki nem találnátok, hogyan jött össze ez a név!
Jon Bon Jovi és a Dallas című szappanopera fúziójából. 😀
Amúgy Luca Stanzani-t takarja, aki egy énekes/gitáros. Hősünk rendelkezik zenekaros múlttal, mielőtt John Dallas-ként kezdett tevékenykedni, játszott egy csapatban, akik többször váltottak nevet, mint amennyi lemezt kiadtak…
A Wild Life című album szövegkönyvében a felállásnál csak az ő neve szerepel és az, hogy a gitárt, basszusgitárt, dobot névtelen vendégek kezelik. Aztán a kifejtős promó rizsából nagyjából kiderül, hogy kik a tettestársak, de szerintem lényegtelen őket megemlíteni, hisz ez a formáció egyértelműen az énekes figuráról szól.

A kilenc nótás, 36 perces opusz nyilvánvalóvá teszi Luca (ami magyarosan kiejtve egy szép női név!) hatásait. Guns N’ Roses (épp aktuális, he-he! :P), Van Halen, Def Leppard, Hardcore Superstar, H.E.A.T., stb. Tehát a glames, hard rockos vonal.
Ami visszaköszön a címadó dalra készített hivatalos videoklipben.



De a korong teljes egészét nézve szerencsére jóval árnyaltabb az összkép! Ugyanis a hagyományosabb, a ’80-as, ’90-es évek sláger rockját idéző momentumok mellett akadnak modernebb megoldások. Néhol a grunge és a modern/industrial rock is felüti a fejét. Horzsoló, nyers gitárokkal, rövid szólókkal. Szóval valami öszvér-rock féle muzsikát tol Dallas & co.
Csilingelő gitárral nyit az Under Control, aztán elkezdődik a „hejj-hejjjezés” majd egy H.E.A.T. ízű szám kerekedik ki a történetből. Bár valószínű, hogy a svédeknél csak bónusz, vagy kislemez B-oldal sorsa jutott volna ez az egyébként egész pofás tétel. A Heaven Is hozza a fenn említett modernebb hangot, ami jól is áll Dallasnak.



Szinte az egész dalban két szólamban énekel a fickó, az egyik magasabb a másik közepes hangmagasságon szól. Ez a felfogás a későbbiekben is többször érvényesül. Talán emiatt, de lehet, hogy nem, párszor olyan, mintha becsúsznának hamis hangok… Magyarán vagy valóban hamisan énekel a csóka, vagy elcseszték az ének keverését.
A Falling főriffje meg grunge-os. Konkrétan a Queensryche Hear in the Now Frontier lemeze ugrik be hallatán. A refrén kellően ragadós, slágeres.
A címadó szerzemény bebizonyítja, hogy John barátunk nem játszik egy ligában a fénykorában lévő Axl Rose-zal, vagy épp Myles Kennedy-vel! Inkább a másod-harmadosztály az ő szintje.
A Dreamin’ On bőgős kezdése, a pofás leállós középrésze és az abból kifejlődő röpke gitárszóló is emlékezetesre sikerült.
Igazi lírai nóta nincs a lemezen, ami fura a stílust tekintve, bár én speciel nem bánom, hogy így alakult! A Freedom power lírája áll legközelebb a „lassú dal” meghatározáshoz. Valamelyik régi slágerre nagyon hajaz, de nem ugrik be melyikre. Az Electric a kedvenc dalom. Baromi egyszerű, de mégis hangulatos. A „Tonight, tonight, baby I’m electric” refrén sem nevezhető túlbonyolítottnak, de talán pont ezért hatásos!
A Love’s Fake képviseli a legmodernebb irányt, a verzékben enyhén Mansonosan dalolászik „Dzsovijuing”.

Egyáltalán nem rossz lemez a Wild Life, az utóbbi jó néhány Bon Jovi lemeznél garantáltan tökösebb. Aki a dallamos, glames, de a modern hangzással is kacérkodó cuccokra gyógyul, annak tudom ajánlani!


 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.