Dirty Fingers
250 Dollars

oldboy
2016. január 17.
0
Pontszám
6

 

Úgy látszik, az olaszok nem adják fel!
Az Atomic Stuff és divíziói rendületlenül küldözgeti „szerkesztőségünkbe” friss kiadványait. Amik 90%-a nem annyira ’forgács kompatibilis, lévén ilyen-olyan rock cuccok. Közös jellemzőjük, hogy a nagyrészt digó bandák próbálnak minél amerikaisabban zenélni, kinézni. Több-kevesebb sikerrel. Az sem lombozza le őket, ha alacsony pontszámot adnak kollégáink 1-1 lemezre. Szóval a kitartásuk becsülendő! És ha úgy vesszük, az istállóikat erősítő zenekarok által játszott muzsika sem képezi manapság a mainstream részét. Bizony undergroundak, még ha nem is az ismeretlenség legmélyebb bugyraiban leleddzenek. Jelen cikk tárgyát képező Mocskos Ujjak kemény 733 kedvelést tud magáénak a facebookon. Ez minden, csak nem sztár-státusz! A tegnap megkritizált Red Morris még őket is alulmúlja a maga 53 lájkjával. Pedig egyik formáció sem nevezhető bénának, igénytelennek. Persze gyanítom ezen alakulatok sem főállású zenészekből állnak, valószínűleg mindenkinek van polgári foglalkozása, a zenélés pedig csak hobbi náluk…
Tehát mint a legtöbb hazai csapat esetében.

A Dirty Fingers 2010-ben alakult, de mára csak Gabriel Grisanti maradt hírmondónak az eredeti felállásból. Akkoriban még csak gitározott, de mivel nem sikerült megtalálniuk a megfelelő énekest, így a vokalizálást is magára vállalta. Bárcsak ne tette volna!?
Valóban nem egyértelmű erre a válasz, ezért is a kérdő, meg a felkiáltó jel. Mert alapvetően illik a srác minimál hangja ehhez a muzsikához, másrészt viszont az amúgy rövid játékidő alatt is rá lehet unni, mivel nagyon szűkös repertoárral dolgozik.
Én azért kíváncsi lennék rá, mit tudnának felmutatni egy igazi, jó képességű pacsirtával! A címében is „Amerikabarát” album szűk negyven perces, mely idő alatt 9 szerzemény hangzik el. A dalok a hard rock és a metal határmezsgyéjén mozognak, hol ebből, hol abból adagolnak nagyobb dózist.



A Back to the Move kezdése szépen ki van sztereózva, aztán beindul a zakatolás, a la középkorszakos Metallica. Gabriel orgánuma és dallamai kicsit Lemmyt (R.I.P.!) idézik, csak kevésbé karizmatikusak. Egyébként frankó hangszeres munka folyik végig, a gitárosok ontják magukból a zsíros, sokszor southern-ös riffeket. Szólóik ugyancsak feelingesek. A Whiskey egy ütős hanggal, ötletesebb énektémákkal akár hatalmas southern sláger is lehetne. A szájharmonikás, akusztikus gitáros leállás középtájt kimondottan laza. Az is tanítani való, ahogy az abból kirobbanó gyors gitárszóló felpörgeti a tempót. Tehát zeneileg nincs gond, de túl vagy 5-6 fülelésen egyetlen énektéma, fogós refrén, egyéb figyelemreméltó vokális megoldás sem maradt meg bennem. Ami bizony sajnálatos, és számomra sokat ront az összképen. A hosszabb, kifejtősebb tételek közül a Black Magic Night sikerült jobban, valóban mágikus atmoszféra lengi körül. Az elején és végén prezentált légies ének üde színfoltnak számít! A szépen megkomponált, dallamos, szinte fütyülhető gitárszólók is kompenzálják némileg az ének-béli hiányosságokat.


Egy szó mint száz, nincs mese, addig kell keresgélni, míg rá nem találnak egy megfelelő, kiváló képességű énekesre, aki mind hangi adottságok, mind dallamérzék terén jeleskedik. Szerintem egy új dimenzióba tudná röpíteni a Dirty Fingers-t!
Viszont ha marad ez a felállás, akkor gyanítom az erős közepes szinten fognak megrekedni, bebetonozódni. Nálam legalábbis biztosan.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.