Diesear
Ashes Of The Dawn

boymester
2016. január 21.
0
Pontszám
7.5
  Szerény és a latba nem sokat számító véleményem szerint vannak stílusok, melyek saját korlátaiknak köszönhetően hamar kifáradnak és mennek a levesbe. Ilyen kivéreztetett disznó módjára pihentet már jó ideje a melodikus death metal világa is, ahol kevés újdonság érheti manapság az embert. Persze ennek is eljöhet még a reneszánsza, ahogy történt az már minduntalan a thrash metallal, vagy manapság az okkultista zenekarokkal. A mai napig jelennek meg melodeath kiadványok, de valahogy a közönség annyira bezabált már belőlük, hogy zsíros ujjakkal, teli gyomorral pihegnek egy puha paplanon inkább, minthogy ismételten féktelen falatozásra szánnák magukat. Erre fittyet hányva sok fiatal banda választja szeretett vonulatát, ahogy azt tette a Diesear nevű tajvani banda, akiknek lányos külsején gyorsan túltéve magunkat, levetkőzve az első sokkot, azt kell mondjam, egész jó kis lemezeik vannak. Ugyan az ázsiai színtérről ritkán jutnak el felénk ilyen kiadványok, azért érdemes felfedeznie őket az In Flames, Dark Tranquillity, At The Gates hiányban szenvedőknek. A zenészek egymásra akaszkodása 2007-re datálható, amire egy évvel később már EP-vel tudtak megemlékezni, amit újabb egy évre a The Inner Sear bemutatkozó lemeze követett. Egy darabig csend honolt, majd 2013-ban jött ki recenzióm tárgya, az Ashes Of The Dawn. Ezek alapján megkésettnek lehetne tekinteni az ismertetőt, de messze ide Taipei, így a Metal Scrap jóvoltából, akik újra kiadták a lemezt, csak most jutott el hozzánk is a tajvani melodeath monszun szele.
    A vihar minden kellékével együtt érkezett a lemezzel, vannak szélvész tempók, feszes gitárszólók és „dallamos” hörgés is bőséggel, mintegy 36 percben, amit mondanom sem kell, igencsak ideális időintervallumnak tartok ebben a műfajban. Szerencsére a négy vaságyastól is 50 kilósnak kinéző fiatalember a külsőségeken kívül megtartotta azokat az elemeket, amik miatt annak idején felfuthatott a vonal és még a tiszta énekhang erőltetésére sem volt ehhez szükségük. Énekesük, Kurenai torkában úgy pattognak az ott szorongatott, a sérülés elkerülése végett beolajozott apró szegek minden egyes kierőszakolt, agresszív hangnál, ahogy azt a nagykönyvben tanították, mindent kihoz belőle, amit lehet, úgyhogy nem panaszkodhatunk rá. Sui, aki az énekessel karöltve hozta össze a zenekart, világ életében In Flamest hallgathatott, mert olyan könnyedén dobálja Jesper Strömblad soha le nem játszott témáit, dallamait, hogy bevallom, bármikor szívesebben fogom elővenni ezt a kiadványt, mint a svéd zenekar bármelyik modernkori unalombombáját. De időnként képes megidézni az Amott tesók Arch Enemy időszakos melódiáit is.

   
 
  A kiadvány hangzása minden követelményt kielégít, amit a stílus felvet magának, a dalok átlagosan 3-4 percet vesznek el az időnkből, egységes színvonalon mozognak és összesen tízre tételnyire szaporodtak meg a kurta nyitánnyal és akusztikus zárással együtt. A külsőségekre sem lehet panaszunk, bár a borító egészen átlagosnak mondható, a szárnyakból kicseppenő vértől mindig jó kedvre derültem, akárhányszor a kezembe fogtam, mivel nem tudom, szándékos volt-e a dolog, de a vércseppek kis piros spermiumoknak tűnnek inkább, mint valami kegyetlen szimbólumnak.
Egy fiatal, lendületes banda lemezére teheti rá tehát a kezét, aki szeretné, bár nagy meglepetésekre nem kell számítania. A zenekar ugyan nincs annyira a látómezőnkben, mint európai társaik, de azért sokat elárulhat róluk, hogy két lemez után olyan zenekarok turnéira hívták meg eddig őket hazájukban, mint a Children Of Bodom, vagy éppen az Amorphis.