Divided Multitude
Divided Multitude

(Fireball Records • 2015)
oldboy
2016. január 30.
0
Pontszám
6.5

 

A norvég származás a rock/metal zenében általában egyet szokott jelenteni a minőséggel. Legalábbis a fő sodor, a felső liga előadói kezei közül ritkán kerül ki fércmű. A Divided Multitude mondjuk nem az első osztályban játszik, inkább a másod/harmad vonal képviselője. Persze sok ország vezető zenekarai elbújhatnának 1-1 norvég „kispályás” alakulat mögött, de jelen esetben más a helyzet. Vagyis a brekstadi gárda valóban alsó ligás. Az első fülelések után átlag alattinak tűnt számomra a srácok power/prog. metalja, aztán idővel kicsit átlag fölöttivé nemesült. Bár teljesen jóra valószínűleg sosem fogom hallgatni…
Ennek fő oka az egyéniség, a sajátos arculat/hangzásvilág hiánya. Jó-jó, manapság tényleg nehéz egyedit, előremutatót alkotni. De hogy egy norvég csapat a hatodik lemezén, ami ráadásul cím nélküli, (kvázi öndefiniáló) se tudjon semmi unikálist fölmutatni, az eléggé elgondolkodtató. Amúgy az is fura, hogy a 2001-ben megjelent, második albumuk is self-titled volt. Talán már egy-egy lemezcím kitalálásánál is megáll a tudományuk? Vagy elfelejtették, hogy majd’ 15 éve megjelent egy ugyancsak cím nélküli korongjuk? Nem lenne hülyeség megkérdezni tőlük!
Na mindegy, végül is a lényeg a zene, minden más csupán másodlagos.


Tördelt riffekkel nyit az Immortal, aztán átmennek thrash-be. Elég gyengusz extrém üvöltés borzolja a kedélyeket, majd szerencsére érkezik a tiszta ének, ami azért nagyon rendben van! Sőt, kb. a CD legemlékezetesebb énektémáit prezentálja Sindre Antonsen. Egyébként szinte az összes tag részt vesz a héttérvokálozásban, de vendégek is erősítenek itt-ott. Talán az általuk játszott stílus ismeretében nem meglepő, hogy többször beugrik a Dream Theater neve. Az Immortal-ben úgy 4:50 körül le is nyúlják a The Mirror riffjét, ráadásul szinte egy az egyben. A végén megtoldják a témát még egy hanggal, a többi dettó ugyanaz. Persze erre is mondhatjuk, hogy történtek már ilyesmik a rockmetaltörténelem folyamán, de akkor sem tartom szép dolognak az ilyen egyértelmű plagizálásokat. A Closure is hasonló receptet követ, lendületes darab, viszonylag fogós énektémákkal, szintis kiállással, neoklasszikus gitárszólóval, stb. A promólap szerint úgy lehetne leginkább leírni a Divided Multitude muzsikáját, mint az In Flames és a Nevermore keveréke, plusz az intenzív billentyűs jelenlét miatt a DT hatása érvényesül még. Az Only for You-ban érzem először az ének kapcsán Warrel Dane szellemét. Aztán a későbbiekben többször visszaköszön az ő hangszínéhez közeli orgánumon végrehajtott dalolászás, ami mindenképp pozitívum. A Sacrificed egy dögunalmas nóta, majd érkezik az egyik üde színfolt a Proud. Nem tökéletes ez a lírai szerzemény, de ez és a záró, szintén balladisztikus Seal of Faith a legerősebbek hangulati szempontból. A Proud-ban Brian Ashland (Shadow Gallery) vendégeskedik. Gyanítom, neki van olyan Geoff Tate-es orgánuma.



A két atmoszférikus tétel közé ékelődött dalok hozzák a szokásos europower némi progos fűszerezéssel életérzést. Simán hallgathatóak, de semmi maradandót nem nyújtanak.

Megrögzött power/prog. rajongók tehetnek egy próbát ezzel az anyaggal, de mások bátran kihagyhatják.