A Trillion két Grand Mexican Warlock muzsikus és az Apey and the Pea frontemberének szerelemgyereke. Nem annyira új keletű ez a formáció, viszont csak nemrég érkezett el az idő bemutatkozó nagylemezük kiadására. Stílusilag leginkább a grunge dominál Trillionéknál, de akadnak metalosabb témák és southern-ös, akusztikus nóták is a Dreaming Black (Neon nélkül!) albumon.
A csapatban Áron „Apey” Andris gitározik és énekel, Mohácsi Matyi bőgőzik, Szabó Lac pedig visszatért eredeti hangszeréhez, azaz dobol. Mivel nem nyeretlen kétévesek alkotják a bandát, így szinte borítékolható volt a minőség. És valóban, igen erősre sikeredett ez a 42 perces korong. Mind hangulati, mind zenei szempontból.
Nekem már a borító is elnyerte tetszésemet, egyfajta sötét hangulatot sugall, ergo ráerősít a címre. Nyilván nem én leszek az egyetlen, akinek a Trónok Harca film (A Tűz és Jég Dala-ciklus) rémfarkasai ugranak be a kép láttán. A minimalistára vett, digipak formátumú CD-n a borítóra rá van matricázva a zenekarnév és az albumcím. A belső oldalon kaptak helyet a legfontosabb infók, a hátoldalon meg a dalcímek, és a szunnyadó farkas látható.
Egyszerű, sallangmentes a külcsín, de ugyanezek a jelzők a muzsikára is érvényesek.
A Crumble Me kezdése, majd aztán a szám egésze nekem leginkább a Foo Fighters vadabb dolgait idézi. Apey is elég Dave Grohl-osan hozza a figurát. Ennek ellenére, vagy épp ezért kifejezetten működőképes, tökéletes kezdőnóta. A Leather, Tail, Creeps dupla olyan hosszú, mint az előző tétel és a tempója is jóval visszafogottabb. Ügyesen építkeznek a hangszerek, Andris pedig nagyot énekel ebben az Alice In Chains ízű, atmoszférikus, súlyos szerzeményben. Ahogy a végére kiteljesedik, bekeményedik, az szinte katartikus!
A Maths hasonló vonalon mozog, az ének ebben inkább Eddie Vedder-es, Laci energikus dobolása tetszetős, főleg ahogy felpörgeti a tempót közép tájt. Egyébként érzéssel alkalmazzák a kifejtősebb, hosszabb dalokban az „elfojtás-kitörés-elfojtás-kitörés” formulát. A címadó viszont a lendületes darabok sorát gyarapítja. Egyszerű, rögtön rögzülő refrénnel vértezték fel, és itt már Anselmo orgánuma, stílusa is felrémlik. Gyaníthatóan koncertfavorittá fog előlépni ez a tétel. A végén hallható, a capella előadott, visszhangosított, grunge-os ének zseniális! Az első akusztikus gitár uralta, southern-ös, füstös nóta a Words From a Long Long Time. Simán jól mutatna mondjuk egy Black Stone Cherry, vagy Lynyrd Skynyrd lemezen is. A korong legbetegebbje a Suicide, aminek refrénjében Kurt Cobain-hez hasonlóan megőrül Apey. Persze aki csak a Nevermind slágereit ismeri és nem hallotta az első Nirvana lemezt, vagy az In Utero-t, az most biztos nem érti miről beszélek. Amúgy Mike Patton-tól is megszokhattuk az ilyen brutál acsarkodást. Az Anthem simán Trillion-himnusszá érhet, a verzében és a refrénben is többszólamú énekkel operál Andris, a versszakokban elhelyezett suttogások heveny libabőrt okoznak.
A Worktoy amolyan Pearl Jam meets Stone Temple Pilots, tehát rossz nem lehet! Ha jól hallom, még csörgődob is van benne. 🙂
A záró, újfent merengős, lágyabb/torzításmentes vizekre evező Lower Hutt (Witches of the North) sem gyenge eresztés. Ebben a környezetben/formában még a felvezető „óóóóóóózások” sem tűnnek cikinek, sőt, kimondottan hangulatfokozók. Laci lassú, öblös tamozása szintén fülsimogató. A lemez hangzása amúgy perfekt! Nyersen, természetesen, dinamikusan szól. Mind a három hangszer a helyén van, azaz még arányos is.
Nem mondom, hogy a Trillion a világ legegyénibb zenekara (bár speciel hazánkban nem sok hozzájuk hasonló muzsikát játszó csapat van), de egy minőségi albumot szállítottak le. Ha a következő lemezükön sikerül megütniük egy unikálisabb, egyedibb hangot, akkor még komolyabb siker várhat rájuk. Én drukkolok nekik, mert a Dreaming Black több mint ígéretes!
<a href=”http://trillionband.bandcamp.com/album/dreaming-black”>Dreaming Black by Trillion</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
