Goatsodomizer
The Cruse Rings True

(Iron Shield Records • 2016)

2016. május 2.

Pontszám

A stockholmi Goatsodomizer a megtévesztés igazi nagymestere. Először is, mivel most kaptam kézhez bemutatkozó lemezüket, amit The Curse Rings True névre kereszteltek, könnyen gondolhatnánk őket pályakezdő thrash fanoknak, akik a retróhullám farvizén evezve próbálnak némi rókabőrt lenyúzni a műfajról, de nagyot tévedünk. A zenekar ugyanis már 1995 óta rója a köröket a buliszínhelyek között. A tagság ettől függetlenül folyamatosan változott, cserélődött, talán ezért kellett több, mint 20 év a bemutatkozásig. Jelenlegi felállásában tapasztalt underground metalosok sorakoznak fel a zenekarban, úgy mint Gustaf Browall énekes, Per Lindström basszer (és kórista), Johan Noren dobos és a zenekar igazi mozgatórugói: Harry Virtanen és Linnea Landstedt gitárosok.

A zenekar másik fő megtévesztő tevékenysége az album borítójának köszönhető, mert biztos voltam benne, hogy tudom, mire kell számítsak a zenét illetően, amikor a sablonosság pöcegödrének legmélyére száműzött képet megláttam. Legalábbis azt hittem, mivel mocskos, vérgőzös, okkult death-thrash metal helyett olyan parti zenét toltak az arcomba a srácok, amire nem lehet csak úgy unott képpel és kanapéba mélyesztett farpofákkal reagálni, megkövetelik a folyamatos ugrálást, haverokkal történő egybekapaszkodást és bárminemű alkoholos ital agresszív fogyasztását. A műfaj tehát thrash metal, de nyakon öntve egy adag hard rockkal, punkkal és klasszikus heavy metallal, kreatív tálalásban. Nem véletlenül emeltem ki a gitárosokat, mert ez az a fajta lemez, ahol bármikor letépheti az arcunk egy remekbe szabott riff, egy jobb híján azonnal söprűragadásra késztető gitárszóló, de egy dalban konkrétan még egy pattogós bendzsó szólót is sikerült beizzítaniuk. Feltűnik pár bluesra hajazó szóló és a gyökerek megerősítése végett egy rövid harmonikaszólóval is meglepnek minket. A többnyire gyors, vagy éppen középtempós részek jól, arányosan követik egymást, így nem kap el minket az álmosság sem hallgatás közben. Az ének ugyanakkor minden extra bevetése ellenére is (kórus, hörgés, morgás, sikítás…) hamar ráébreszt minket ennek az egyvelegnek a korlátaira is. Ezen a téren maradt leginkább thrash a zenekar produkciója, így kő egyszerű refréneket, együtt üvölthető részeket kapunk minden dalban, amit sajnos Gustaf legtöbbször teljesen egy hangszínben kiabál végig, olyan odamondogatós stílusban, mint aki magasról tesz mindenre. Ez az alatta lüktető, kőkemény munkát végző zenei produktumnak viszont nem mindig tesz jót.
Ezen túltéve magunkat egy nagyon szórakoztató, rövid dalokkal operáló lemezt tett le nekünk a Goatsodomizer az asztalra, aminek legnagyobb erénye az az egyensúly és minőség, ahogyan a különböző beépített elemeket egymásba építik, tehát dalszerzés szempontjából nem lehet panaszunk a zenekarra. Az albumon egyébként összesen 12 dalt hallhatunk, mindössze 37 perc játékidő keretében, vagyis nem a maratoni szerzemények éltetik őket. A 2-3 perces szerzeményekből a lehetőségek maximális kisajtolását kapja minden hallgató, ugyanakkor a vége felé közeledve nem csak mi fáradunk el, hanem ők is, ezért nem nagymértékű, de folyamatos minőségromlást is tapasztalhatunk a dalok léptetésekor. Meglepő módon nem az album végén, hanem harmadik dalként egy feldolgozás is helyet kapott ezen a kései debütáláson. A zenekar az ismert brit glam rock énekes és lelkes videós (ami pályafutásának is a végét jelentette tartalma miatt) Gary Glitter Sidewalk Sinner c. dalát dolgozta fel, ami természetesen ebben a formában messzemenően jobb lett, mint az eredeti. A rövidre vágott metalkodást pedig stílszerűen egy Motörhead feldolgozás zárja, ez pedig a Going To Brazil.

Mindezt szívesen megmutatnám nektek is, ha legalább egy dal fellelhető lenne a lemezről a hálón, de egy több éves élő felvételen kívül mást nem találtam…