Nem érhet az a vád, hogy én lennék a norvég Circus Maximus legnagyobb rajongója. Bár a 2000 óta létező prog. metal banda eddig megjelent albumait ismerem, sőt elfoglalnak néhány száz megát számítógépemen, mégsem túl gyakran vettem elő az évek alatt egyiket sem. Valami miatt a friss, sorrendben negyedik anyaguk mégis fölhívta magára a figyelmemet. Valószínűleg a címadó nóta a felelős ezért, hisz amikor meghallottam a Havoc modern/elektro rock/metallal kacérkodó, roppant fogós dallamait, csettintettem egyet, mondván, na végre, a srácok kiléptek egy kicsit a komfortzónájukból! És szerencsére ezt a megállapítást a lemez egészére jogosnak érzem. Persze ezúttal is hallani a Dream Theater hatását, amit valószínűleg sosem fognak teljesen levetkőzni, csak épp jóval kisebb dózisban adagolják, mint ezelőtt. Mats Haugen szólójátéka továbbra is Petrucci-rokon, ezzel együtt baromi élvezetes!
A DT mellett viszont olyan honfitárs csapatok megoldásai köszönnek vissza, mint az A-ha, vagy épp a prog. úttörő, és manapság megkerülhetetlen Leprous. Ezekkel együtt a Circus Maximus megmaradt dallam-és dalközpontú zenekarnak, az eddig is védjegyüknek számító, már-már AOR-osan fogós verzékben, refrénekben a Havoc sem szenved hiányt.
Ellenpontként ott vannak viszont a sötét tónusok, melankolikus hangulatok. Széles érzelmi skálát járhatunk be eme 54 perces utazás alkalmával.
A nyitó, The Weight megmutatja a CM fényes és sötét oldalát egyaránt. Az alter metalos, vagy épp Leprous-ízű sodró alapriff elég zord, aztán a refrén, majd a gitárszóló már jóval pozitívabb hangvételűek. A hangszeres kiállások élvezetesek, hál’ istennek nem viszik túlzásba a fiúk a magamutogatást. Persze így is nyilvánvaló lehet bárki számára, hogy képzett muzsikusokról van szó. A Highest Bitter frankó basszusos kezdése kapcsán a Tool neve is felsejlik. A dal atmoszférája, a verzékben a hangszerek ritmizálása megvett kilóra. A középtájt elhelyezett leállós, lebegős rész, majd az abból kibontakozó szóló szintén emlékezetes.
A címadót már méltattam a bevetőben. A versszakokban Mansonosra veszi a figurát Michael Eriksen, a refrén meg rögtön hat. Kedvenc részem a két percnél kezdődő gitárszóló, alatta pedig az a fajin groove. A zárás aztán elhozza a lemez legmetalosabb zúzását. Atipikus CM szerzemény, de talán pont emiatt működik. Legalábbis nálam. A Pages kezdő énekdallamai lélekbe maróak, emelkedettek. Külön öröm számomra, hogy a szellősebb soundnak köszönhetően ennyire érvényesül a ritmusszekció játéka. Glenn Møllen basszusozására könnyen rá lehet gyógyulni! Szerintem jobban áll a srácoknak ez a jelenlegi, neo-prog. rock/metallal nyakon öntött klasszik prog. muzsika, mint a kezdeti power metalos mixtúra. A Flames és a Remember kapcsán releváns leginkább a világhírű A-ha neve.
A leginkább „progresszív szerkezetű” számok természetesen a lemez leghosszabbjai. Nyolc perc körüliek, vagy a felettiek, rétegzettek, ügyesen felépítettek. A Loved Ones talán a favoritom közülük, ellenállhatatlan, ragadós refrénjével, enyhén űrrockos középrészével, majd az azt követő zsíros groove támadásával. Na jó, a Dreames témázgatás és a gitárszóló is nyerő nálam. Az After the Fire magán hordozza a Múzsa csókját, de azzal együtt sem tudok rá rosszat mondani. Jahhh, és Einar barátunk zenekarának szelleme is újból felbukkan…
Sőt, a legdrímesebb momentumok is ebben a dalban hallhatók.
És mégis működik a dolog, mert a hatások mellett ott figyel a kialakulófélben lévő CM sound!
Amit szemléletesen reprezentál a Chivalry zárása, a „borderline” szó ismételgetésével, repetitív, extázisba kergető témájával.
Valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akiknek a Havoc lett a kedvenc Circus Maximus lemeze. Sebaj, büszkén vállalom, hogy ez az album nekem bizony tetszik! Nem is kicsit!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
