Barzakh / Goresluts / Horrific Disease / Savage Deity / Shadowmirth / Suicidal
6 Ways Of Hell
A kiadványon elsőként az indonéz Barzakh csap a húrok közé. Teszi ezt igencsak meggyőző módon, a korong végighallgatását követően ki lehet jelenteni, hogy a „nagyágyúval” indul az osztott lemez. Stílusát tekintve dallamos black metalt tálalnak az indonézek. Végig hallatszik, hogy itt egy már rutinos banda húzza a talpalávalót (a zenekart 1998-ban alapították), kifejezetten kellemes melódiákkal operálnak, az énekhangok váltakozása pedig szintén jót tesz a befogadhatóságnak. Bár korábbi műveiket nem ismerem (eddig két nagylemez fűződik a nevükhöz, igaz az újabb is majd tíz éves), a Nightmare of the Cult és az In the Sanctity of Abject címet viselő két szerzemény alapján úgy tűnik, hogy sikerült megtalálniuk azt az egyensúlyt, amikor a dallamok még nem ölik meg a zene erejét, azonban épp elegendő mértékben vannak jelen ahhoz, hogy megjegyezhető, ne adj isten dúdolható legyen. Összességében a két dalukkal meggyőztek, az elegendő hangszeres tudás megvan, dalírás terén sincsenek gondok, mindenképp a kiadvány legfigyelemreméltóbb formációja, amely akár egy európai fesztivál korai fellépői között is helyet kaphatna.
A második nevező a beszédes nevű Goresluts, ami egy öttagú maláj death/(porn)grind brigád. Az indonézekhez hasonlóan szintén két nagylemezt tudnak maguk mögött, jelen kiadványra pedig a Bastards és a 0.69 Chaotic Toxic Turbulance című számokat választották. Mivel a zenekar a grind irányából érkezett, a death metal finomságai fel sem sejlenek a zenéjükben, az első lemezes egy-két perc játékidővel bíró számokat elhagyva azonban 3-4 perces dalokat kapunk tőlük, ami talán annak a jele, hogy elkezdtek dalokban gondolkozni. De azért van még mit dolgozni. Sejtésem szerint esetükben pozitívum, hogy szövegkönyv nem járt a CD-hez.
Harmadikként érkezik a japán Horrific Disease. Slaughter és The Pissed Punisher a két nevezett dal. A műfajt tekintve death metallal van dolgunk, bár tőlük sem áll messze a grind. Elsőre kapunk is egy percnél valamivel hosszabb zúzást rendkívül idegesítő énekhanggal, ami talán az artikulálatlan ordibáláshoz áll a legközelebb. Legalább rövid… Sebességben nincs hiány a második számban sem, a vokál szerencsére azonban valamelyest rendbe jön, legalábbis annyira, hogy már ne bántsa a fület. Bár death metalban én továbbra is a hörgést részesítem előnyben a kiabálás helyett. Talán japán sajátosság, hogy néha elgurul a gyógyszer, itt is ez történik a dal közepe táján, ahol az addig nyugodtan hömpölygő hangok kaotikus, zabolátlan témahalmazba csapnak át. Ilyen teljesítménnyel egyelőre még a középmezőnyért is meg kell harcolni.
Negyedikként a thaiföldi Savage Deity próbál szerencsét. Egy 2013-ban kiadott nagylemez áll a zenekar mögött, a választott stílus pedig szintén death metal. Zeneileg nem rossz, amit művelnek a fiúk, a hangzással viszont még hadilábon állnak, a stílus őskorát idézik meg ilyen szempontból, bár nem tartom kizártnak, hogy országukban éppen ebben a történelmi korszakban tart a metal. Tisztességes dalokat írtak meg, és az általam nagyra értékelt színesítést sem hanyagolták el, ami death metal lévén kb. szólókban merül ki, de tehetség rejlik a zenészekben, törekednek a minőségre. Valószínűnek tartom, hogy már most hazájuk undegroundjának egyik meghatározó figurái, vagy a jövőben azok lesznek.
Ötödikként igazán egzotikus országból, Bruneiből mutatkozik be a Shadowmirth. Bár melodikus death metal címkével látták el a zenekart, egyértelműen dallamos megközelítésű black metalban utaznak. A zenekarnak a jelen kritika tárgyát képező spliten kívül még semmilyen kiadványa nincs, így nem meglepő módon demo hangzást kapunk. Azonban megvan a bája annak, ahogy a recsegő-ropogó megszólalás mögött felsejlenek a dallamok, és e két elem kombinációjából tovább fokozzák ennek az amúgy is távoli világnak a titokzatosságát.
A korongot a szingapúri Suicidal zárja. A black metal zenekarnak még 2005-ből van egy nagylemeze, bár hangzás alapján ezt nem mondanám meg. A demo minőséget itt is megkapjuk, az előző zenekarral ellentétben azonban a zúgó-búgó függöny mögött nem vélek felfedezni semmit, ami felkeltené a figyelmet. Az Armageddon legérdekesebb részének néhány másodpercnyi háborús zaj bizonyult, a Desecration túlvezérelt mindene pedig négy perc alatt már enyhe agyzsibbadást eredményez.
Összefoglalva, a hat zenekar a kiforrott, jobbnál jobb régi és új albumokhoz szokott európai fülnek nem sok izgalmat tud nyújtani, helyén kezelve a dolgot azonban látni kell, hogy ezek az országok nem feltétlenül az extrém zenei kultúrájukról híresek, ezért saját közegükben akár fontos szerepet is betölthetnek ezek a bandák. Nekünk pedig megmaradnak érdekességnek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
