Lengyel testvéreink az utóbbi években rendszerint jó lemezekkel örvendeztettek meg minket, ezeket a lemezeket méltattuk is rendesen, néha-néha már irreálisan kiemelve a származásukat, de azért tegyük hozzá, hogy Európa keleti feléből, nem csak lengyelhonból menetrendszerűen kapjuk az őszinte underground mocskot, amiben elégedett csüngő hasú malacként dagonyázik általában a fél szerkesztőség. Az újabb promós szeretetcsomagban érkezett hozzám a festői szépségű Toruń városából, a Visztula partjáról az Occultum nevű formáció bemutatkozó lemeze, amit Towards Eternal Chaos címmel küldtek szét a világban. Bemutatkozó lemez révén gyakran számíthatunk fiatalokra és kezdő zenészekre, de itt erről szó sincs, mivel a zenekar már 2003 óta tevékenykedik, de 2015-ig Amarok néven imádkoztak a sötétség magasztos uraihoz. Fő inspirációforrásnak a zenekar a korai Beherit, Watain lemezeket tartja, de fel-felbukkan a szintén lengyel Mgła világa is.
Akkor folytassuk a méltatást: a színtéren újabb és újabb lemezek jelennek meg ebben a közegben és ami igazán tetszik, hogy egyaránt megtalálhatóak a régi hagyományokhoz makacsul ragaszkodó formációk és az új utakon mozgó, folyamatosan fejlődő zenekarok. Az Occultum valahol középen, úgymond biztonságos közegben mozog, mert míg a „görögösen” éles hangon megszólaló gitárok bőrünk alá karcolják a dallamokat, addig a vokalizálás kompromisszummentesen, végtelenül ridegen osztja nekünk a depresszióról, embertelenségről és sátánizmusról szóló igéit. A tipikusan éles pandahangot itt már-már death metal szerű hörgéssé alakítják, de ugyanúgy megkapjuk a sikolyokat és egy-két kellemes, háttérben meghúzódó kórusban éneklést is. A megfelelően karcos, erőteljes hangzásban minden hangszer bőséggel megkapja a szükséges hangerőt és szereplési lehetőséget, a többnyire középtempós, robbanásokkal tarkított dalokban pedig úgy sorakoznak a jobbnál jobb témák, mint a megszeppent iskolás gyerekek az első tornaórán. A gyűlölködő, rideg hangulat hosszú ujjai nyakon ragadnak és nem is engednek el közel negyven percen keresztül, ahogy unalmassá sem válik az anyag az egyenletes színvonalnak köszönhetően.
Kezdetnek itt van a beszédes című End Of The Light, ami azonnal egy sötét lüktetéssel ragad magához, bármiféle intró és szintis tökölés nélkül lefekteti a hallgató számára a szabályokat: ezt a mocskot fogod most kapni, tetszik vagy sem. A lemezen egyébként 7 dal található és akárcsak a többség, ez is olyan 5 perc körül mozog, amit bőségesen elegendőnek és jól kihasználtnak találtam. Falbontó nehézséggel nyit a In Saecula Saeculorum Tenebrae, ahol az acsarkodás még magasabb szintre lép és klasszikus black metal módjára csábít minket egy lüktető ördögi keringőre. Ebből a közegből is kiemelkedik a Satan’s Era, ami olyan mágikus hangulattal lép fel az okkultizmus zászlaját lobogtatva, amit utoljára talán a szintén lengyel Plaga 2013-as lemezén hallottam, köszönhetően a kórus kántálásának. Persze annak idején az a lemez az egyszerűségével tarolt, itt azért folyamatosan változnak, épülnek a dalok, amik ismét tudatos szerkesztésről, profizmusról árulkodnak. Az egyik leghosszabb, ugyanakkor legtöbb darálással ellátott dal követi a sorban, ez az Anthem Of The Fallen World, aminek az énekétől dobtam egy hátast. Nagyon beteg kántálások vannak itt, tényleg széles skálára kitolva ezt a hörgős-károgós egyveleget, okkultizmusból pedig itt sem szenvedünk hiányt. Ugyan másolatról, utánzatról nem beszélhetünk a zenekar kapcsán, itt azért zeneileg már el tudtam volna viselni valami üdítőbb dolgot ennél a borongós száguldásnál, mert ugyebár ebből akad a világban bőséggel, nem kell leragadnunk egyetlen zenekarnál. A Black Quintessence is egy átlagosan erős dal, némileg több dallammal mint elődje, de szintén nem emelkedik ki különösebben, az Abomination megkeveri a kártyákat, elmebeteg menetelésként felránt a büdös szurokból, amibe az elődei tapostak, a Gehinnom Gate sikolyai és cammogása pedig ismét magasabbra helyezi a lécet annak érdekében, hogy ne lehessen legyintéssel elintézni ezt az újabb lengyel pokoljárást. Végre kapunk egy valódi szólót is, amiből többet el tudtam volna viselni az egész lemezen, mert nem lett volna tőle kevésbé ördögi, csak változatosabb.
Összességében erős, magabiztos ez a bemutatkozás, még ha nem is a legemlékezetesebb minden pillanata, a műfaj kedvelőinek egy újabb csemegét tudok ajánlani bárminemű lelkiismereti probléma nélkül az Occultum képében.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
