A Dead Behind The Scenes legénységéről van szó, akik Olaszországból kezdtek bele a zenélésbe. Az általuk megjelölt stílus alternatív/post punk, ezzel pedig nem is kívánok vitába szállni. A felállás Dave Bosetti (ének/gitár), Marco Tedeschi (gitár), Lorenzo Di Blasi (billentyűk), Valerio Romano (basszus) és Chris Lusetti (dob).
Amint azt már említettem, a jelen kritika tárgyát képező White kislemez a csapat bemutatkozó anyaga. A dalokat külön-külön kivesézni értelmetlen lenne, hiszen az olaszok nem zenei/művészi élmény nyújtására törekednek. A produkció egyetlen célja önmaguk és mások szórakoztatása, a viccfaktor teljes mértékű előnyben részesítésével. Erre már a hátsó borítón szereplő néhány kissé erőltetett poénból is következtetni lehet.
Ami mellett semmiképp nem lehet szó nélkül elmenni, az az énekhang. Dave rettenetesen nyávogós előadásmódjához hasonlót ritkán hallani, az a fajta vokál, amitől az ember szemöldöke a homlokára kúszik. Nem tagadom, az is eszembe jutott, hogy a nyitó I Love Matt című dalnak talán az i love meth-et szánták eredetileg számcímnek. Ha egy ilyen ének gyengébb idegállapotban találja a mit sem sejtő hallgatót, akkor nagyon könnyen maradandó sérüléseket okozhat féltett hangrendszerében, megfelelő hangulatban és hozzáállással azonban szerintem kifejezetten poénos tud lenni. A probléma csak az, hogy ez az egyetlen dolog, amire figyelni képes az ember, háttérbe szorít minden hangszert, bár azt sem mellékes megjegyezni, hogy a gitár/dob/basszusgitár részleg sem szakad bele, hogy ez másképp legyen. Feltételezem nem is céljuk. Ami még előtérbe tud kerülni az a természetszerűleg pofonegyszerű, egy kis rosszindulattal röhejesnek mondható dallamokkal operáló szintetizátor, bár ki várna el egy post vagy akármilyen punk zenekartól szövevényesen tekergőző melódiákat? Nem erre van kitalálva ez a zene. De akkor mire? Lázadás? Bizony ezekben az új keletű zenekarokban már nyoma sincs a punk társadalommal, trendekkel szembeni ellenállásának. Sőt kifejezetten divatos. És ez igaz a Dead Behind The Scenes megközelítésére is. Félórányi hülyéskedés, komolytalankodás, amerikai tinikomédiák filmzenéje, egy olyan világ hangjai, ahol nem léteznek gondok, az ember legnagyobb problémája a bulizás. Erre pedig megfelelő aláfestést szolgáltat az olaszok zenéje egy slágeres nyitással (I Love Matt) és egy elmaradhatatlan lírai dallal (No Name Song), amelynek kínosan klisés megoldásai hallatán nem tudom elképzelni, hogy ki nem érezné magát kényelmetlenül. Talán az iskolai banketten vizslató iskolás lányok. A záró Sometimes You Just Have To… dal „fuck you anyway” refrénje tökéletes tükre a hozzáállásnak, és annak, hogy mit lehet elvárni a kislemeztől. A fiúkat nem érdekli, hogy ki mit gondol, így nekem is ez az üzenet jut a végére. Gondolhat bárki bármit, ők jól érzik magukat a zenéjükkel.
Nem mondom, hogy felesleges lenne a produkció, egy-egy lazább pillanatban akár el is marhul az emberfia egy-két dalra, ha átadja magát a komolytalanságnak, de a metal vagy akár klasszikusabb rock iránt elkötelezetteknek csak saját felelősségre ajánlott. A Green Day, Blink 182 és hasonszőrű társaik zenéjén szocializálódók azonban tehetnek vele egy próbát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
