De Facto
Nihil

(Nail Records • 2016)
Győr Sándor
2016. június 19.
0
Pontszám
8.5
Hosszú szünet után készült el és jelent meg az idén húsz éves De Facto visszatérő lemeze.
Az ecsegfalváról indult csapat a 2007-es Karizma albumos felállással (Tóth Gyula – ének, Geőcze Zoltán – gitár, Hary Attila – dobok, Bangha Tamás – basszusgitár, Kocsis István – billentyű, sampler) tért vissza tavaly a tizenöt éves Nightbreed fesztivál újraélesztésével egy időben, ahol is egy remek hangulatú, erőteljes koncerten adtak életjelet. Ott kicsit még érezhető volt a nyolc év szünet, azonban koncertről koncertre (mert az azóta eltelt majd’ egy évben kb. négyszer láttam őket) érezhetően magára talált a banda és az időről időre nyilvánosságra hozott új dalok is bizakodásra adtak okot.


Nos, elöljáróban annyit, hogy a Nihil lemezt nem nevezném tipikus visszatérő anyagnak.
Nem az, mert nem biztonsági játékot hallok rajta. Tehát nem mentek vissza az időben, hogy egy újabb Evangeliom vagy Karizma lemezt adjanak ki, hanem bátran írtak olyan dalokat, amelyek fejlődést mutatnak.
És azt is el kell ismerni, hogy érettebb lett a De Facto. Abban az értelemben is, hogy bár megvannak azok a hangulatok, azok a rájuk jellemző érzések, amik – mondhatni – védjegyül szolgálnak, de ezek most mintha szélesebb spektrumot ölelnének fel.
Persze továbbra is Tóth Gyula markáns szövegei és gondolatvilága határozza meg a dalokat, de most azt érzem, hogy még inkább sikerült dalokká formálni az ötleteket.


Meglepően, varjúkárogással nyit a lemez, s majd’ háromnegyed órányi De Facto muzsikát kapunk tíz tételben.
Nem fogom kielemezni dalonként a lemezt, de néhánnyal kapcsolatban egy-két gondolatot azért engedjetek meg.
A Feltámasztott egy hagyományosabb tétel, azonban már itt is szembeötlik, hogy ez egy felnőtt zenekar műve. Nem azt akarom persze mondani, hogy a feloszlás vagy szünet (ahogy tetszik) előtti Karizma nem volt jó produkció, azonban érezhető a különbség. Talán bátrabban írták, hangszerelték a dalokat, meg érzik az is, hogy Gyula sokkal inkább ura a hangjának. (Nem volt hiábavaló tanárhoz járni, na!)
Elővettem a korai anyagaikat is, és hát azokon bizony még az amúgy mára klasszikusnak is nevezhető dalok is furán hangzanak a Nihil dalai mellett. Koncerten persze ezek is királyak.

Rögtön másodikként érkezik a Sámán ének, amit idén elsőként hallhattunk az új dalok közül és klip is készült hozzá, ráadásul kétféle változatban is. Jó kis riffelős dal ez, amihez remek refrén is társul. Ráadásul koncerten is jól illeszkedik a programba.



Az Ébredj! jó kis bólogatós téma, amiben a dinamikai váltások is komoly szerephez jutnak, erősítve a dalt. A Fullánk meg akár rádiós sláger is lehetne, ha nem lenne elgondolkodtató a szövege…

A címadó megint egy hagyományosabb De Facto tétel, amit aztán a narráció dob fel. A Vakok fénye meg már régi ismerős, hisz az első volt, amit a visszatéréskor nyilvánosságra hoztak és a tavalyi Nightbreed-en már élőben is bizonyított.
A szintén videóval megtámogatott Fekete szív meg a keleties dallamok miatt esik jól.



A lélek peremén megint csak a dallamosabb, könnyedebb szerzemények sorát gyarapítja, és érzésem szerint közönségkedvenc lesz, amit az azonnal ható refrén, a kellemes billentyűs témák és „Grandmaster Z” remek szólója is determinál.



A Kié lesz a sír? meg azzal a folkos hatású kezdéssel mutat némileg újat. Az egyik kedvencem a lemezen. Na igen, ezek a népzenei hatású részek sokat hozzátesznek az anyaghoz.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy egy megerősödött, érett De Facto tért vissza egy olyan lemezzel, ami bátran odatehető a korábbi anyagok mellé. Nem fogja elriasztani a régi rajongókat sem, viszont érzem benne a potenciált arra, hogy újabbakat szerezzen. Az a fajta kicsit darkos, kicsit gótos rockzene hallható a Nihil lemezen, amely a lélekboncolgató szövegekkel könnyen utat találhat a közönséghez és ami koncerten még inkább elvarázsolhatja a hallgatóságot.
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.