Fausttophel
...Sancta Simplicitas...

boymester
2016. június 22.
0
Pontszám
8
 
    Időnként kifejezetten érdekes olyan bandáról írni, akiknek egy-egy produktuma már megfordult nálam, mert könnyen lehet monológokat zengeni a bekövetkezett fejlődésről, vagy annak hiányáról. Ebbe a helyzetbe kerültem most az orosz Fausttophel lemezével is, akiknek utoljára 2013-ban jelent meg kiadványa Thirst Of Oblivion címmel. Persze ez csak az orosz nyelven fogant lemez fordítása, mivel ragaszkodnak édes anyanyelvükhöz. Anno azt a kritikát a következő sorokkal zártam:

„Az első teljes dal és a záró tétel még megérdemel pár hallgatást, egyébként a Fausttophel nem lesz más, mint a nem túl életképes ötletek utolsó sikolya a szerzőktől. Bár ki tudja, kiadót már találtak…”

    Ezek után én kérek elnézést, mert a hányattatott sorsú zenekar új lemezén rám cáfoltak és egy küllemben és zenei tartalomban is sokkal izgalmasabb, érdekesebb produkciót sikerült összehozniuk, a kitartásuk (gyökereik 1999-ig nyúlnak vissza) meghozta nemes penésszel borított gyümölcsét, ez a …Sancta Simplicitas…
 
    A debüt albummal ellentétben itt már nem fél órás játékidőt kapunk és az unalmas, sablonos részeket is sikerült érdekesebbé tenni a korábbi rutinszerűség helyett. Nagyobb teret kapott a modern, progresszívebb felfogás, de mindemellett a zenekar megtartotta hagyományait, gyökereit, fő csapásvonalnak továbbra is a Dimmu Borgir, Dissection, Edge Of Sanity által kijelölt út tekinthető. Előkerül tehát a melodikus black metal, a szimfonikus betétek és a változatos, kötetlenebb dalszerkezetek. Szerencsére a szimfonikus rész is éppen annyira kerül be ebbe a világba, hogy ne legyen szájbarágós, a billentyű többnyire a háttérben lebegve teremt hangulatot, csak a megfelelő helyeken kap több hangsúlyt. A cirill betűkkel való küzdelmet hanyagolva most is a kiadó honlapján szereplő angol nyelvű dalcímekre támaszkodtam, úgyhogy ha esetleg beszerzitek a kiadványt, ne lepődjetek meg azon, hogy nem ezek szerepelnek rajta…
    Rövid hangulatfokozással nyit a kiadvány, ez a Wandering… Searching…, aminek sok értelmet nem lehet adni, viszont a The Lot Of Emptiness már fantasztikusan robban be hullámzó gitárjátékával és Valentin Samokhin sokat fejlődött károgásával, amit továbbra is hű társa, Alexander Savinykh egészít ki mély hörgéssel. A gyilkos tempó és kellemes harmóniák táncába időnként bekapcsolódik némi középtempós lassulás, a szinti is megkapja a maga pillanatait, a dal végén kiteljesedő és fokozatosan felépített zúzda pedig azonnal megvett kilóra. Kellemes zongorabetéttel kezdődik a The Word, a hangszer többször is felerősödik a dalban, egyfajta gótikus hangulatot, misztikát teremtve az elődjéhez képest nyugodtabb, de nagyon igényes szerzeményben. A lemez legrövidebb szerzeménye követi, a God’s Place Is On The Cross, ahol a death metal hatás erősödik fel, így igazi old school mészárlásról beszélhetünk vele kapcsolatban. Érdekes dal, mert a lemezt egészben hallgatva nem lóg ki a sorból, pedig zeneileg nem sok köze van a Fausttophel eddig bemutatott világához. Mindenesetre a változatosság jegyében teljesen korrekt. Ellensúlyozására érkezik a menetelős, lágyabb Sick Earth, ahol az akusztikus hangszerek és zongora mellett kapunk egy kis harmonika játékot is, meg női hangokat, de szerencsére az előző lemez női éneke itt nem tér vissza, csak rövid monológ jut egy semleges hangú hölgyeménynek. A dalban kapunk egy remek gitárszólót és népies motívumokat, folkos hangulatot is véltem felfedezni benne. A The Dark Pit Of Absurdity már hosszabb dal, jó hat perces és itt kanyarodnak vissza igazán a modernebb felfogáshoz, gyors tempói és váltásai mellett megjelennek a tördelt ritmusok. Ezt a kalandozást a még grandiózusabb The Song Of The Leper folytatja a maga 9 percével. Igazán szerteágazó zenei világgal töltötték meg ezt az időt, részemről ez az arca tetszik legjobban a zenekarnak, így ez lett a favorit a lemezen. Doomos lüktetés, zongorás betétek és irgalmatlan robbanások is előfordulnak a dalban a kellemes dallamok mellett. A Lunar Onlooker ismét a Dissection féle death/black vegyületekkel teli, fortyogó üstjében fogant. Ez az elosztása a daloknak pedig az egész kiadványnak képes megfelelő lüktetést, energiát adni. Sajnos a lemezt azonban nem ez zárja, hanem kapunk még itt egy The Whirl Ends Where It Began című zongorás, tisztán éneklős, hosszadalmas és unalmas valamit, majd egy zeneileg korrekt, énekhang terén erőteljesen vitatható Edge Of Sanity dalt, a Black Tearst.
    A Fausttophelnek tehát mégsem az a sors jutott, hogy eltűnjön a süllyesztőben, a most megjelent, pofás kiadványt már ajánlani is bátrabban merem azoknak a black metal kedvelőknek, akiknek a dallamoktól sem rándul ökölbe a szegecses kezük.
 
 
http://www.youtube.com/watch?v=hronCnsfsh0&

 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.