Ex Animo
Neverday

boymester
2016. június 24.
0
Pontszám
5.5


    Akár visszatérő lemeznek is mondhatjuk az ukrán Ex Animo Neverday c. lemezét, pedig a banda 2000 óta szinte folyamatosan aktív. Ennek ellenére utoljára teljes értékű kiadvánnyal csak 2004-ben jelentkeztek, ráadásul azóta a társaság is rendesen átalakult. A zenekar 2 fővel indult, így jelent meg a melodikus death/doom metalt tartalmazó Solitary programozott dobbal és sok lelkesedéssel. Az alapítók /Andriy Lunko, Victor Kotlyarov/ ezek után komolyabbra fordították a zenekar szekerét és elkezdtek tagokat toborozni, közben sokat koncerteztek, de úgy váltogatták a zenészeket, mint nagymama a műfogsort a karamellás cukor és a tejbegríz közt. Most azonban stabilnak tűnő felállással hozták ki új lemezüket, aminek az élén Yulia Zhukova díszeleg énekesnőként idestova 8 éve. Persze szokták mondani, hogy a jó munkához idő kell, úgy látszik, az átlagoshoz még több.
 
     A kiadványon összesen 8 szerzemény található, ezek közül három már a 2010-ben megjelent Soulglass demón is szerepelt, igaz kicsit nyersebb, átgondolatlanabb kiadásban. Szintén korábban nyilvánosság elé tárult a Shattered Universe is, ami már vagy egy éve meghallgatható. Időben a dalok 50 percet kérnek kölcsönbe az életünkből, amit maximálisan ki is használ, nincsenek felesleges intrók, szöszmötölések, a címadó egy kis szinti után rögtön az arcunkba robban. Hiába az énekesnő, maradt a doom háttér, így lassan, megfontoltan indul el a Neverday, Yulia nem kiemelkedő, de kellemes énekhangjával a hóna alatt pedig jól is tud esni. Lunko kiegészíti ezt a melankóliát némi hörgéssel, károgással, de csak mértékkel, a főszerep szinte végig Yuliáé és az egészen erőteljes riffeké, amit sajnos a lágyság sokszor teljesen éltelenné, tompává változtat. Egy kis dögösséggel sokkal élvezhetőbb, maradandóbb lehetett volna nem csak ez a dal, de az egész lemez. Az Aeons Of Sadness már erősebben kezd, igazi death/doom riff orgiával, de csakhamar elhúzódnak a függönyök és a sötétségből előtáncolnak a gótikus metal émelyítő foszlányai. Néha az jutott eszembe, főként az extrémebb vokálnál, hogy olyan, mint egy régi In Flames dal az ötödére lassítva. A végére pedig egy vérszegényebb gitárszólót is kapunk. A 8 perces Soulglass kimértebben indul be, szinti szőnyeggel alapoz és kellemes akusztikával, majd ez válik az egyik leggyorsabb dallá, persze itt sem kell többet várnunk egy lendületes középtempónál. Az egyetlen, ami hiányzik belőle, és az elődeiből is, egy maradandó énektéma, mert amit eddig kaptunk, leginkább ásítozásra tudott késztetni. A Spring Covered With Snow karakteresebb billentyűvel van megáldva, de a már említett problémákon nem képes túltenni magát, az ismét visszavett tempó pedig még jobban emeli az unalom amúgy sem alacsony szintjét. A lemez legjobb dala követi, a Shattered Universe, ahol a duplázóval, gitárral már használhatóbb témákat sikerült összehozni és az énekben szintén meg-megvillan valami emlékezetesebb dallam. The Memories Of A Broken Man címmel jön a folytatás, megint csak erősebb témákkal, így biztosítva, hogy a lemez második felében már jobban érezzük magunkat. Itt a billentyű hoz pár okosabb dolgot, több térhez jut a hörgés, ami alapvetően szinte mindig jót tesz ennek a lemeznek. Persze mi más lehet egy ilyen produkció zárása, mint egy ballada, Scream Of Silence címmel, ami amolyan depressziós tinifilm háttérzenéjének felelne meg. Végezetül még egy rövid tétel elfért a Neverdayen, ez a Just Tired, ami egy 3 perc körüli nyugis pihegés, mert erre még szükség volt egy lassú dal után…
     Az Ex Animo lemeze képes lehet pár kanyargós ösvény után bejárni azt az utat, amin keresztül pár gótikus metal hívőhöz elér, de maradandó emlékeket bennük sem fog hagyni a szép borító és az egészen kellemes hangulat ellenére sem. Tipikus háttérzene hangulata van a lemeznek, csak még arra nem jöttem rá, hogy milyen tevékenységhez tudnám elképzelni…


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.