Itt most az Egyesült Királyságban 2003-ban alakult kezdetben power/thrash-t, majd a thrash metalt progosabb ízzel játszó csapat április 12-én megjelent harmadik albumáról lesz szó.
A Simon Hall (ének), Si Fielding (basszus, vokál), Chris Bentley (dob), Scott Taylor (gitár) felállású zenekar a pályafutása során eddig egy EP-t és két lemezt jelentetett meg. A promolap szerint ez a banda eddigi legambíciózusabb vállalkozása, amiben próbálják az élő előadásuk erejét lemezre átmenteni és a legőszintébb érzéseket átadni a dallamokaban. Hm… volt már akiknek ez sikerült is. A Reflections kapcsán nem érzem a végeredményt 100 %-osnak, de azért nagy gondok sincsenek, bár újítónak sem nevezném őket.
A zenekaroknál a harmadik lemezt szokás vízválasztónak nevezni, amiben lehet is valami, bár úgy vélem hiba lenne ezt általánosítani. Mivel nem ástam le a korábbi anyagaikhoz, így nehéz lenne fejlődésről beszélni, lássuk hát mit rejt a közel egy órás, tíz dalos lemez.
Mint írtam, progos thrash alapú zenét kapunk, hol modernebb (matekosabb, groove-os, core-os elemekkel, s talán még a djent emlegetése sem túlzás), hol pedig hagyományosabb felfogásban.
Az I, Machine is ilyen, néha modernebb, groove-osabb húrokat penget, máskor pedig a heavy-sebb korai Queensryche dolgait juttatja eszembe. Simon Hall talán ebben énekel a legváltozatosabban. Néhol nekem Ray Alder is eszembe jut a témáiról.
A Reflections leghosszabb tétele a Heal the Wounds, amibe került modern metalcore téma is rendesen, de inkább a nagyívű kórusok és az akusztikus részek miatt érdekes számomra. Még némi újkori Dream Theater hatást is vélek felfedezni benne. Na, nem szalad el velük a ló, nem kell megijedni! A lemezen nem merészkednek hét perc fölé egyetlen nótában sem, viszont az 5-6 perces dalok dominálnak.
Nem kell tehát rádiós slágereket várni, és igazság szerint pont ez is a gondom az anyaggal. Korrekt, meg minden, de – nekem legalábbis – kevés kapaszkodót nyújt, nem nagyon találok olyan témát, ami megragadna. Inkább az anyag hangulata az, ami miatt képes vagyok újra elővenni.
A Host, meg a Breathe in the Silence a Nevermore Dreaming Neon Black albumának hangulatát hozza elő, bár akkora mélységet ne várjatok tőle. Az utóbbiba még némi QR íz is vegyül.
A Dance Macabre meg inkább korai Anthrax jellegű. A My Revolution meg inkább visszafogja a tempót, kicsit a Sanctuary-t juttatja eszembe.
A Speak To Me a maga majd’ hat és fél percével sem válik unalmassá, a másfél percnyi instrumentális bevezető ellenére. A végére meg jó kis bólogatós cucc jön mielőtt visszatérnénk a Nevermore-t idéző kórushoz. Ez talán az egyik hiányossága az anyagnak, hogy nekem legalábbis túlságosan konkrét a hangulati hasonlóság.
Produkciós szempontból nincs gond a lemezzel, a borító is jól sikerült.
Megkockáztatom azt is, hogy az anyag valamiféle koncepciót dolgoz fel, legalábbis a hangulat és a dalcímek valami ilyesmit sugallnak. Viszont a promólap ezt nem erősíti meg, és sajnos elérkeztünk egy negatívumhoz is, mivel egy sima írott CD-n érkezett lemezről van szó. Nyilván a zene a lényeg, de 2016-ban talán nem nagy elvárás lenne egy komplett csomag, legalább egy borítóval, vagy egy link, ahol a szövegek elérhetőek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
