Betöltötte a 18-at a finn Baptism (legalábbis az Enciklopédia alapján), így az underground körökben már ismertnek számító black metal zenekar ajándékként a Season Of Mist gondozásában jelenthette meg új nagylemezét, amely a címéből is adódóan már az ötödik a sorban. Hogy mennyire beszélhetünk egyáltalán a Baptism esetében zenekarról, az is nagy kérdés, mivel a projektet Lord S. vezeti a kezdetektől fogva nagy északi magányában, azonban minden album kiadása előtt összegyűjt maga köré pár arcot, így egy-egy kiadványon akár 5-6 ember is közreműködhet. A The Devil’s Fire esetében is öt fős tagság pengette le Lord S. elképzeléseit és mindehhez még két vendég is csatlakozott, történetesen Mikko Kotamaki (Swallow The Sun) és Mynni Luukkainen (Horna) tűnik fel a lemezen változatosabbá téve azt.
A teljesen felesleges és rövid intrót követően a Satanada például még egy könnyed pofont is képes kiosztani, sötét és gonosz, a darálás félelmetes, a gitárok olyan baljóslatúan folynak el, mint a Frigyláda tartalmát megtekintő németek fizimiskája. De gyorsan feltűnik, hogy a dal majd 7 percre nyúlik és az utolsó percekben lévő kisebb lassuláson, mágikus kántáláson kívül mást már nem kapunk. A dalt a The Sacrament of Blood and Ash követi, ami nem sokkal rövidebb. Elődjéhez képest hangulatosabb, kevésbé agresszív, de azért babazsúros válogatásba még ne tegyük. A szerzemény legérdekesebb része Mikko Kotamaki be-be úszó, mély, de tiszta éneke, ami black metal tételben nagyon furcsa, baljóslatú hatást kelt, ezért is lett talán a lemez legjobb dala. De nem szégyenkezhet a címadó Devil’s Fire sem, ami a nyitás agresszióját nem tudja visszahozni, de elődje atmoszférikus mivoltán azért túltesz. Igazi biztonsági játék hallható, bármiféle kockázatvállalás, kreatív elgondolás nélkül, az egyetlen kilépési kísérlet a dalban egy gitárszólónak szánt rész, amiről el lehet dönteni,hogy annak vesszük-e. Sokkal jobb a következő, Abyss c. próbálkozás, amiben visszavett tempóval, kórussal kapunk valamennyit a fagyos északi táj erejéből, de megint csak az elvárható, átlagosan jó minőségnek hódolva. A Cold Eternityben végre megtörik a jég, kapunk igazi robbanást és egy bitang riffet is a dal közepén, ami azonnal megadja azt, ami eddig hiányzott: az energiát és némi skizofrén hangulatot. Egy rövid gitárszólóval a dal második felének menetelése pedig azt hiszem bebizonyította, hogy még mindig nem botfülűek ülnek a kiadónál. Persze ezek a kiemelkedő pillanatok egy ilyen történettel, múlttal rendelkező produkciónál már nem feltételen jelentik a slágerlisták megdöngetésének lehetőségét. Hiába lesz a Malignant Shadows például a legjobb gyalu az egész lemezen, ha egyszer túl kell élni a dal első 2-3, borzasztóan unalmas percét az ötből. A záró Buried With Him szerencsére tökölés nélkül nyit, majd váltogatja a gyors tempókat a közepessel, csak hogy történjen valami. Itt is a dal közepéig (ami 7 perc) kell várni az első izgalmasabb pillanatokra, ahol végre felkaphatjuk a fejünket. Jön itt monumentális szinti, mély hörgés és hatalmas feeling, de kérdem én, hol volt ez eddig?
Igazi hullámvasút tehát az új Baptism, ami arra lett beállítva mérnöki pontossággal, hogy se csalódást, se igazi örömöt ne okozhasson senkinek. Ennyit tud a projekt, ezt hozta mindig is, úgyhogy büntetni felesleges lenne érte és világmegváltást várni, tehát megbízható autóba ül be, aki befizet egy körre a zenekarral. Minősége okán két egyéniséggel rendelkező lemez kivárása között érdemes meghallgatni a kiadványt, de mély benyomásokat valószínűleg nem fog kelteni senkiben, ha mégis, akkor én kérek elnézést.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
