Ragnell
Consumed By The Eternal Darkness

(Satanath Records • 2014)
boymester
2016. augusztus 11.
0
Pontszám
8.5


     A közhiedelemmel ellentétben a tequila italnak semmi köze a kaktuszokhoz és a mexikói hagyományokban sem fordul elő a só, a citrom vagy esetleg a kukac fogyasztása, ezek mind-mind hozzáadódtak az italhoz, ahogy elterjedt a világban. Nagy kár, mert stílszerű lett volna a mexikói Ragnall zenéjét egy tequilában fürdőző féreg önvallomásának titulálni. Gyakran le is tudjuk ennyivel az országot, gondolván, hogy sombrero alatt nem lehet igazán jó metalt összekovácsolni, de meglepődnétek, hány aktív zenekar munkálkodik azon a vidéken és mennyiféle ágazat képviselteti magát, méghozzá cseppet sem kifogásolható minőségben. De messze vannak és a menedzsmentek sincsenek mindig a helyzet magaslatán, így ritka, hogy mexikói bandával nézhetünk farkasszemet. A Ragnall még 2011-ben alakult, kiadott egy EP-t és egy lemezt a Satanath támogatásával, most pedig újrázták a Consumed By The Eternal Darkness c. kiadványt a korábbi EP-s dalokkal egyetemben, így az eredetileg 5 dalos albumbra összesen 9 dalt sikerült összepréselni. Hogy a kiadvány lekésése esetén a borítón látható módon kell-e a fejünkhöz kapnunk, azt lejjebb olvasva megtudhatjátok…
    A produkción tehát 9 tétel sorakozik, az Intrót leszámítva változatos hosszban tálalnak nekünk egy keveréket, aminek összetevőiben megtalálhatjuk a black metalt és a brutális death metalt. A dalokban gyakoriak a tempóváltások, így folyamatosan jönnek a jó ritmusban adagolt robbanások, középtempók és lassú menetelések egyaránt. A lemez fő témakörébe az agresszió, erőszak és vallásellenesség sorolható, amit időnként rituális kántálásokkal tesznek még hangulatosabbá és félelmetesebbé. A témakört erősíti a viszonylag karcos hangzás, amiben azért egész jól elkülönülnek a hangszerek. A zenekar felállása stabilnak mondható, a trióban mindenkinek megvan a testhezálló feladata. Eduardo de la Peña a basszusért és a mélytengeri böfögésre emlékeztető hörgésért felelős, Mauricio gitározik és károg, sikít a megfelelő helyeken, Carlos pedig polip módjára porolja le a bőröket. Sajnos ez utóbbit tavaly leváltották Dave Apocalipzyz dobosra, de őt itt még nem hallhatjuk játszani. Azért írom, hogy sajnos, mert Carlos nagyon masszívan és kreatívan üt a lemezen, a többnyire átlagosan jónak mondható témák alatt folyamatos sodrást és lendületet biztosított. Zeneileg leginkább a Behexen, Sargeist, Krisiun, Mayhem, Malevolent Creation lemezeket emlegethetjük a mexikóiak mellett. A rövid zongorás kezdés után rögtön bele is csapunk a tutiba, a Ritual Of Bloodtól kapunk egy 4 perces arcon köpködést és brutalitást. Már itt észrevehető, hogy kísérletezésnek, útkeresésnek itt bizony csíráját sem lelhetjük, minden stabil lábon áll és magabiztos. A dalt az Embrace Of Soul követi, ami talán a legjobb szerzemény az egész lemezen. Monumentális, 8 és fél perces zúzda éjsötét hangulattal és sejtelmes, időnként félelmetes hangokkal. Nagyon nem egyszerű ebben a műfajban feltölteni ennyi időt úgy, hogy ne legyen unalmas, de köszönik szépen, ezzel a kihívással megküzdöttek. A dalba még egy kevés tiszta éneket is becsempésztek, ami szintén messze van az erőltetett, vagy idegesítő megoldástól, mellesleg nemhogy könnyebben emészthető, hanem még alattomosabb lett tőle az egész. A Path Of Darkness félretéve az északi fekete fémet, több death metal zakatolással lendít minket tovább a káosz vizein evezgetve, amikor felpörög, a vénákig bújik be a bőrünk alá és azokat megragadva emeli fel a pulzusszámot rideg magabiztossággal. Az első körben kiadott lemez utolsó dala lett volna az Eternal Black Flames, ami megint epikusabb hosszúsággal rendelkezik, de ugyanolyan komplex módon épül fel, mint az Embare Of Soul. Némileg lassabb szerzemény, amiben szépen válaszolgat egymásnak a két énekstílus, a zúzás mellett pedig az atmoszférára is sikerült megfelelő hangsúlyt fektetni és igazán gonosz dalt írni.
    A négy bónusz dallal a lemez 49 percig nyúlik el, ezek a dalok pedig szerepeltek a banda első kiadványán. Ha ezt nem tudom, akkor nem is figyelek rájuk külön, mivel tökéletesen illeszkednek a sorba, azt leszámítva, hogy kicsit egyszerűbbnek, kezdetlegesebbnek tűnnek az első dalokhoz képest. Ez a puritánság viszont rossz érzettel, hatással nem párosul, a mocsok és a düh ugyanúgy tobzódik minden egyes végigkalapált percében. A Pope’s Crucifixion olyan, mint ha több dal előzménye, előszója lett volna, de így is jól működik. A 8 perces Azha kíméletlen death metal tétel fekete sziruppal nyakon öntve. Meglepett, hogy csak simán hörgéssel kombinálva ugyanúgy működik a zenekar által prezentált apokaliptikus mészárlás. A Soaked In The Blood Of Blasphemy és a Unholy Inquisition kettősben szintén a death metal dominál. Mindkét dalban tovább folyik az aprítás, de már kicsit megfáradtabb módon. Ez sokkal inkább a lemez hosszának köszönhető, mintsem a zenekar hibájának, azért ezt a két szerzeményt nyugodtan felpakolhatták volna inkább egy következő albumra, vagy meghagyhatták volna kuriózumnak. Nincs velük baj, de a tömény agresszióból is van egy határ, ahol képesek vagyunk megálljt parancsolni magunknak, mert a torkunkig megteltünk vele.
    Nagyon jó zenekar a Ragnall, semmivel sem gyengébb, mint bármely európai társa, így mindenképp ajánlom a megismerését. Erejük nem az újító szándékokban, vagy a stílushatárok feszegetésében rejlik, hanem lendületükben, kompromisszummentes mivoltukban. Ideális lemez arra az esetre, ha nem értünk egyet a lakberendezőnk ízlésével és személyesen akarjuk kézbe venni környezetünket, első lépésként lebontva mindent a kezdetekig…