Satarial
Lunar Cross

(Satanath Records • 2014)
boymester
2016. augusztus 19.
0
Pontszám
6.9
    Történt ugyebár, hogy a Satanath kiadó a nyakukba zúdított egy promó tengert, aminek nekiestünk, mint nyáron az első dinnyének, az anyag fogytával pedig elkezdtük köpködni a magokat és úgy turkálni az ide-oda tologatott lemezek között, mint ha a szemetes aljában keresnénk még fogyasztható részű almacsutkát. Egy ilyen második bevállalt kör folyamán találkoztam a Satarial zenekarral, amely úgy néz ki, Oroszország mocskos titkának számít, mert még sosem hallottam róluk, pedig ahhoz képest, milyen módon bonyolítanak le egy-egy bulit és milyen múlttal rendelkeznek, fel kellett volna már bukkanniuk valamilyen formában. A zenekar története egészen 1989-ig nyúlik vissza, amikor is Lord Seth nevű emberkénk összehozta az A.M.S.G. (Ad Majorem Satanae Gloriam) névre keresztelt, friss jogsival rendelkező templomgyalázó és rituális szertartásokat végző brigádot, aminek a sztyeppe népe annyira örült, hogy rövid úton betiltották, két tagját besorozták, Seth pedig egy pszichiátria meleg vendégszeretetét élvezte pár évig. De a történet itt nem állhatott meg, 92-ben a nagyvezér a folytatás mellett döntött, ami a szedett gyógyszerek tényleges csődjét bizonyítják, ugyanis új cimboráival a zene mellett felfedezték a megdöbbentés erejét. Találtam pár érdekes fotót ezen gyakorlatilag illegálisan megtartott buliknak a lefolyásáról, ahol gyakran vagdosták magukat, majd itatták vérüket a közönséggel, de a színpadi kellékként használt középkori harcosok is becsülettel csépelték egymást a látvány kedvéért, nem beszélve a hölgyekről, akiknek minden testnyílása megsínylett egy-egy ilyen őrült estét (komolyan!). Lemezeiket sorra betiltották a polgárpukkasztások miatt és az sem lendített sokat a megítélésükön, hogy a folyamatosan jövő-menő tagok között többen kerültek templomok, sírhelyek meggyalázásának gyanújába, sőt, egy esetben még rituálisan elkövetett emberölés gyanúja is szerepelt a bűnlajstromukban. Az ezredforduló után Seth ismét egyedül maradt, kísérletezgetett és némileg visszavett az arcából, egy teljes anyagot szentelt például egyik kedvenc témájának, a fetisizmusnak is LateXXX címmel. Ez jelentősen könnyedebb témának számított, így feloldották a banda blokádját a világ felé. Mit tesz ilyen helyzetben egy igazi metal arc? Hát persze, hogy visszatér a gyökereihez, így kerülhetett hozzám az ismételten teljes zenekarként, színházi előadásként is funkcionáló Lunar Cross.
    A szimbólumoktól hemzsegő, egyszerű, mégis sejtelmes borító alatt Lord Seth elmebeteg szíve dobog tehát, segítségére a gyönyörű Lolita és Angelika van még, akik több hangszert is megszólaltatnak (no meg hírből sem ismerik a promós képek alapján a melltartó fogalmát), amiből azért akad bőséggel a lemezen, Egor Demidov pengeti a basszust, hegedűn pedig Jack Braun játszik nekünk egy kicsit, de csak egyetlen dalban.

    Ilyen információ túltengés után nézzük azt, ami miatt itt vagyunk, a zenét. Alapjáraton black metalról beszélhetünk időnként furcsa, hol középkori eredetű, hol népi elemekkel fűszerezve. Ami azonnal feltűnik a nyitó Nerone esetében, az sajnos az, ami nagyon sokat elvesz a lemez élvezeti értékéből, a rendkívül tompa hangzás, ami akkor fáj igazán, amikor a háttérben feltűnő apróságok, különböző hangszerek elvesztik a jelentőségüket sokszínűségük ellenére. Egyszerűen lüktető, a hölgyek kórusszerű énekével megtámogatott dalról van szó, melyben Seth tudatja a világgal, hogy ő bizony farkas a bárányok között, aki imádja az ereinkben lüktető vörös folyadékot. A Horned One már izgalmasabb dal népies zúzdájával, szövegvilága klasszikus hívogató, amit egy patás istenséghez írtak… Átsüt rajta a pogányság és ősiség szelleme, ami azért nagy erény, mert a kiadvány javára legyen írva, itt nem a megbotránkoztatás a cél, ezt meggyőződésből, a természet és sötétség szeretetével átitatva tálalják nekünk. Seth karcos károgása mellett a refrént ismét kórus szolgáltatja a maga népies dallamaival.


Az  If Somebody Die egy ősi szövetségről szól és a halál szükségszerűségéről, elkerülhetetlenségéről, de sajnos annyira hasonló témákkal az elődjéhez, hogy egyedül csak a kórus képes értéket adni neki. A hangzás pedig zenéből lüktető zajhalmazzá varázsolja az egészet, éreztetvén, hogy ezt bizony nem csak hallani, látni is kellene. A folyamat szerencsére megfordul és a Baptized By Fire And Sword már tud újabb utakon haladni, kevésbé zavaró a tompaság. Nem beszélve arról, hogy a dalban hallható, őrült női nevetéstől jobban felállt a szőr a kezemen, mint bármilyen hörgés vagy károgástól mostanság. Szinte magam előtt láttam a seprűjével a mindennapok természetességével bujálkodó boszorkánysereget, ahogy egy átlag szombat este vigadoznak az áldozatnak előkészített, magasra csapó lángok körül. Az ezt követő Witches Night folyamán képzelgéseim kiteljesedhettek, de a képeket elhessegetve a zenére koncentrálva már sokkal kevesebb élvezetet találtam. A nagyrészt középtempókban lüktető zene itt ugyan pillanatokra felgyorsult, de a közel 6 perces szerzemény sokkal inkább tűnik ténylegesen színpadi elemek aláfestő zenéjének, mintsem önálló szerzeménynek és a zenekar eszköztára is már csak önmagát ismételgette benne. Szerencsére a meglehetősen gonosz Eternity indusztriális beütése, ős black metalos mivolta ismét lendített egyet a hallgathatósági faktoron, mivel azért ez nem egy hétköznapi keverék és mégiscsak olyan bandával állunk szemben, ami állítása szerint (az indulás dátumára vonatkozóan nincsenek megbízható adatok) az egyik első orosz black metal horda volt. A dalban feltűnik némi fuvola és az a bizonyos hegedű is, de ténylegesen annyira háttérbe szorítva, hogy csak gyanakodhatunk a meglétükre. Mindenesetre a kedvencem lett a lemezről. A Flower Of Datura folytatja ezt a vonalat és a maszlag nevű növényről (csattanó maszlag, angyaltrombita, dögfű) szól ízlésesen, természetesen összefüggésbe hozva a halál és pusztulás minden aspektusával. A Moon And Fire nosztalgia black kezdése és agresszív vokalizálása a dal előrehaladásával válik gépiessé monotonná, amiből megint csak nem hiányozhat az asszonykórus sem, hossza ellenére elég unalmas szerzemény lett. A lemez vége felé a Spell Of Formation már darabokra hullik, az agressziót tovább fokozva sem tud érdekes maradni. Az utolsó dal már összetettebb, de messze nem jó. Ez a Queen Of Hell,ami meglehetősen sok indusztriális elemet használ, időnkét már-már a szinti-pop szintjére lekacsintva, majd jó öt perc masszív csend után a Baptized By Fire And Sword orosz verziójával zárul az album.
    Van valami Lord Seth fejében, valami, amit érdemes lenne felszínre hozni, érdekes ötletek tengere sorakozik a lemezen, de valahogy megrekednek a középszerűség szintjén. Látszik, érződik, hogy ő a domináns a zenekarban, vagy hívhatnánk kíséretnek is a többieket, mert rajta kívül nem igazán kapnak szót, lehetőséget a kinyilatkoztatásra. Pedig ha ez az abszurdnak mondható látásmód nemcsak teátrálisan, hanem a zene minőségében is utat tudna törni, biztos vagyok benne, hogy sokkal többen ismernék a zenekart és talán nem feltétlenül lenne szükséges a szalmababák bökdösése, a gyertyaviasz egymásra folyatása vagy épp a korbácsolás a színpadon, bár ki tudja, valószínűleg ők élvezik…
    Nagyon nehéz pontozni ezt a lemezt, úgyhogy ne is vegyétek túl komolyan a dolgot, ha az őszinte, bármiféle művészieskedés nélküli okkult hangulatot nézném, amit ők puszta meggyőződésből hoznak össze, dobnék neki egy tízest, de zenei oldalról nézve egy saját sablonait ismételgető, nem túl izgalmas anyagról van szó, rendkívül életlen hangzással. Mivel a hálón még ilyen minőségben sem nagyon lehet meghallgatni, így azért kuriózumként tudok rá tekinteni. Természetesen azt is figyelembe kell vennem, hogy esetleg a nevemmel ellátott vudu baba már ott van a következő buli kellékeként… A folytatással sem vártak éveket, így már megjelent a Blessed Brigit címre keresztelt új lemezük is az év elején, végre értékelhető hangzással. 

http://www.youtube.com/watch?v=GmLXe4rebBY&


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.