Morkulv
Where Hollowness Dwells

(Satanath Records • 2014)
boymester
2016. augusztus 26.
0
Pontszám
8.5

   A mindentudó világhálónak keserves izzasztása sem adott túl sok támpontot arról, hogy miként böfögte világra a Morkulv projektet, melynek két tagjai Wulfheim és Funedeim (még ezeket a neveket is legalább 3 féle írásmóddal találtam meg). Annyit sikerült a felszínre kaparnom, hogy mindkét illető a spanyol underground figurája, rengeteg black/death projektben megfordultak már hol közösen, hol külön-külön, így zöldfülűnek semmiképp nem nevezhetjük őket. A Morkulv meglétét is jelen kritikában tárgyalt albumuk jelzi csak, amit Where Hollowness Dwells névvel indítottak neki a metal közösségnek. A kiadvány első perceit meghallgatva pedig teljességgel világossá válik minden szempont, ami a készítés szándékát, körülményeit jellemezhette: legyen sötét, borús, rideg és mocskos, mint az erdészeti terepjárók. Mozgásterüknek a 90-es évek korai black metal színterét választották, tehát olcsón megúszhatták a hangfelvétel minőségi elkészítésének költségeit, témavilágnak az okkultizmus és lassan teljességgel kivéreztetett természetimádat helyett pedig a horror világát választották, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, mert egy ritka hangulatos, minden ízében gyökerekig visszanyúló lemezt hoztak össze vele megcélozva a demók, az elveszett lemezek rajongóinak koromba burkolt szívét.

    A lemez egy kísérteties, ugyanakkor megfelelően rövid Intróval kezdődik, hogy mellébeszélésnek még csak a lábszagát se érezhessük meg. Van itt épp elég bűz ezen kívül is, amit már a szürke, fénymásolt borítókép és logó megpillantásakor sejtettem. Rögtön a lemez talán legjobb dala következik ezek után, a Red, Dark…Infinite, amiben éppúgy megmutatkoznak a puritán hangzás előnyei, mint hátrányai. Kétségtelen, hogy a nagy lapáttal adagolt kása hangulatbombaként tol az arcunkba minden robbanást és alattomos, gonosz témát, de a dal tele van számtalan finomsággal, amit szinte képtelenség egy hallgatás alatt feldolgozni. Sokat tesz a gitárokon túl a produkcióhoz a valóban horrorisztikus billentyű és a szintén kásás, nyers és gyűlöletes vokál is. A dal rövidke, szó szerint síró gitárszólójától pedig azonnal elkönyveltem a lemezt a többször meghallgatandó kategóriába. Valahogy úgy tudnám jellemezni az egészet, hogy itt nem a black metalból lesz a zaj, sokkal inkább a zajok változnak a kezeik között fekete fémmé. Ezen az úton halad tovább a lassabban nyitó, de szintén nagyszerű The Quiet Voice, ami behozza a horror mellé kántálásaival a mágiát is, billentyűtémáival pedig a mindent elemésztő sötétséget. A Prayer – The Fear aprításból kap jelest, ebben a dalban is kitűnően kihallik, hogy a demós hangzás és effektek alatt mennyi munka, gondos, aprólékos kimunkálás rejlik, mert minden eltorzult, féregpofájú zörej ott és akkor szól, amikor azt a szerzemény legjobban megköveteli. A címadóban az atmoszférateremtés kap nagy hangsúlyt, miközben az ősi Burzumot megelevenítő menetelésben sodródik a káosz felé. A The Lake Of The Dead több, mint öt percnyi sikítás a hallójáratokba, csónakázás a vér és pusztulás tengerén, de annyira beteg módon, hogy nem kerülhette el a sorsát és a kedvencemmé vált a kiadványon. A lemez ugyan műfaját nézve hosszú és nem egy gyomorkímélő kiadvány, mégis változatosnak mondható az apró finomságok miatt, amire rátesz például a hetedikként érkező The Shadow Traveler is paranoiás és tördelt hangjaival. A Conjuration – A Blood Ritual c. tételben a posvány tetején úszkáló tiszta gitárhangok tudnak újabb kapaszkodót nyújtani a lassan hömpölygő szurokban, az Oath – The Unseen pedig újfent hipnotizálni készül vastag szinti szőnyegével, amik időnként olyan hangerővel szólalnak meg a többi hangszerhez képest, hogy azt hihetnénk, egy nem a lejátszóból, hanem a szomszédos helységből szól. Az album vége felé közeledve már csak az Iron Throab marad nekünk, amit én sajnos már tölteléknek éreztem, nem is kellett volna már ide, majd pedig egy rövid, baljóslatú lezárást kapunk.
    Egy hagyománytisztelő, kompromisszummentes lemezt vehet a kezébe, aki bepróbálkozik a Morkulv zenei szörnyetegével, ami még ha nem is egy alapmű, de mindenképp tiszteletet parancsoló produkció műfaján belül.
 
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.