Egy orosz együttes második lemezét tartva a kezemben, továbbra is megerősítést nyer számomra, hogy a rock/metal színtér utolsó végvárai keleten állnak. A nyugati kiadókra a szokásos anyagi érdekek hajszolása a jellemző, ami természetesen nem azt jeleni, hogy villákat építenének a tulajdonosaik a bevételből, csupán azt, hogy a gondosan szelektált beküldésekből rendszerint a fost engedik át a rostán, lévén a népnek manapság a fos kell. Az orosz kiadók nagyrészt viszont továbbra is azokat a lemezeket adják ki, amelyek tetszenek a góréknak. Megtehetik. A gyártási technológiáik, a kivitelezési módszerek szerény észrevételeim szerint olcsóbbra jönnek ki ottan, mint a nyugati társaiknál.
Az eléggé buta nevű társaság hat évvel ezelőtt alakult meg, és ez a második lemezük. Két kiadó dobta össze a kiadást, mégpedig a Bad Mood Man, ami a Solitude alkiadója, és a Hypnotic Dirge Records, ami kanadai révén egy kicsit árnyalja azt a sarkítást, amit a bevezetőben levágtam.
A bandanévvel szemben a zene viszont teljesen ámulatba ejtett. Muszáj egy kicsit belemenjek a részletekbe, mert sokminden van itt, ami figyelemfelkeltő.
A lemez első dalában az analóg csengésű szintetizátor hangok előre bocsátják, hogy nem a szokásos post metal lemezek egyikéhez van szerencsénk. Mindez úgy, hogy a borítón feltüntetett szöveg szerint szintetizátor nincs bevetve. Gitárral oldották meg… A bontogatott dalszerkezetek nagyjából az egész művön végigvonulnak. Az ének is sokdimenziós, összességében pont az a fajta változatosság jellemzi, ami a befásulás ellen dolgozik, sok a váltás az extrém és a klasszikus vokalizálás között. A közepes vagy annál kicsit hosszabb dalokban a lassú építkezés és a klasszikus felépítés is fellelhető egyidejűleg.
A Nightmare Everlasting az egyik kedvenc dalom a kiadványon. Ahogy fel van vezetve a dal, az valami varázslatos, valóságos varázslat, aztán pedig az a meglepő blast beatbe zuhanás… Kiváló, kiváló!!! Kettő perc után pedig a veszett tekerés – reszelés. Nagyon üdítő ez így. Utána elegáns funky basszus töri az elementális lendületet. Ez egy kicsit vészjósló, hiszen a metalban rám rossz hatással szokott lenni a basszus túlgondolása. Félni való azonban nincs, ez csak egy kitérő volt, nem megy el a dolog angerteás feltűnősködésbe. Az Instantnál leül a rendszer kicsit, ami jó időzítés, duruzsoló tamozás, belassult hangjegytologatás oldja az eddigi feszkót.
A Lighthouse dallamos énekénél meg egy kicsit a dalszerkezetnél is erősen Katatonia hangulat hatott át. Metalban jártasabbaknak bizonyára feltűnhetett más párhuzam is, számomra ez az egyetlen olyan pont, ami hatásként ütközik ki.
Ahogy megyünk tovább, az elhangzottak megerősítik, hogy nagyon változatos zene született itt, az Impasse például tök olyan, mintha egy másik kiadványra váltottunk volna, persze nem zavaró módon.
Kiváló a produkció, szépen szólalnak meg a hangszerek, mindegyik a saját komfortzónáját tölti fel. Nincs csettegő buta basszushang, nincs szénné mélyített, ledomináló gitár, és a dob is a saját frekvenciáin duruzsol. Érett, kiforrott zene ez ínyenceknek, illetve a post rock / post metal szerelmeseinek sok meglepő fordulattal. Ha ilyent hallok, akkor már elkezdek utánanézni a tagok előéletének, de itt nem sikerült semmit kideríteni. Ha valaki jobban értesült, mint én, nyugodtan fűzzön hozzá a fórumban megjegyzést.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
