Taiga
Gaia

(Satanath Records • 2015)
boymester
2016. szeptember 11.
0
Pontszám
5

     Nem mostanában szerepelt az orosz depresszív black horda lemeze a hangpróbán, de nem meglepő módon, valahogy teljességgel ismeretlennek tűnt számomra, mikor újra nekiveselkedtem a kritika nélkülözhetetlen velejárójaként. A legutolsó forgács találkozón is olyan lelkesen ajánlgatta mindenki a másiknak a Satanath promók között bogarászva, gondolván, így legalább egy gonddal kevesebb lehet. A HP-t visszanézve egy kerek hatost kapott annak idején a formáció csodás kiadványa, amit akkori hangulatomnak megfelelően értékeltem, ugyanis épp előtte olvastam, hogy melyik új játékokon lesz rajta a Denuvo védelem. Ezen a nyárutón, egy kellemesen átlagos nap után meghallgatva azonban már könnyedén ki tudtam hallani az apró, finoman rezdülő hibafaktort, ami annak idején elásta a lemezt jó pár ember szemében, ez pedig a közel értékelhetetlen, idegesítő énekhang.
    Andrey Chernov úgy sikítja, visítja végig a bőségtől duzzadó daláradatot (71 perc), hogy ember legyen a talpán, aki nem esik tőle mély depresszióba és a játékidő letelte előtt nem kísérel meg kárt tenni magában, vagy legalább a hallójáratában egy megfelelően hegyes és hosszú tárgy segítségével. Pedig őszintén mondom, nincs bajom a sikolyokkal, az artikulálatlan, kínszenvedésben tobzódó vokalizálással, a mai napig elvarázsol a korai Burzumban bemutatott Varg féle haláltusa, de ez az éles hangon előadott „ének” egyedül egy pelenkát viselő, 40 kilós férfi képét tudta elém vetíteni, aki a közértben hisztizik egy szelet csokoládéért, manipulatív módon, valód érzelmek nélkül.
    Ezen túllépve és lehámozva a felesleges perceket azonban egy meglehetősen hangulatos lemez a Gaia, aminek monotonitása, sötét hullámzása akár magával is ragadhatná az embert, ha nem lenne ez a hisztis kölyök. A dalok többsége lassú mederben csordogál, átlagosan pedig hat percet rabolnak el életünk lassan csordogáló homokórájából. A szövegvilág nagy része a sebezhetőségről, gyengeségről, magányról szól, ami bizonyos szinten még alá is támaszthatná ennek az éneknek a megjelenését, de ugyanabban a hangszínben, ugyanolyan módon ez azért mégis nagyon sok. A dalokat gyakran szakítják meg rövidebb akusztikus betétek, amik kellemesek, de természetesen híján vannak bármiféle ötletnek és más környezetben akár egy kellemes tábortűz kísérői is lehetnének, a dob gyakorlatilag ugyanazt produkálja a kezdetektől, a gitár harmóniák sablonszerűen, skálázgatva próbálnak minket a zenekar gyengeségéig és elkeseredettségéig lerántani, többnyire sikertelenül. Hosszú, fárasztó és azt kell mondjam, felesleges utazás ez bármiféle cél nélkül, amibe csak annak érdemes belevágnia, akinek rengeteg a szabadideje. A lemez talán legjobb dala egyébként a harmadikként érkező Грязь (Mud), ahol a lüktetést, a hangulatot igazán eltalálták ellentétben a legtöbbel. A hetedik dalra például annyira befáradt már maga a banda is, hogy a dalnak sem akartak címet adni… A legszörnyűbb, hogy legtöbbször  ez jutott róla eszembe…

    A zenekar az óta sem fogta vissza a gyeplőt, alig pár napon belül egy újabb próbálkozással fogják lenyomni a világ torkán depressziójukat, úgyhogy rajongók, HP függők, készüljetek.


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.