A hírhedt orosz tél úgy látszik hozzá tartozik a lakosság általános lelki világához, mert a fagyosabb, ritkán lakott területektől azért eltérő vidékeken is sikerül érvényesülnie, ami a metal szcénát illeti. Hiába az egyik legnagyobb város például Novoszibirszk a maga mérsékelt éghajlatával, ha egyszer elbújik a nap, felüvöltenek a farkasok és kigyúlnak a tábortüzek, még ha csak lélekben is, utat tör a magány és a sötétség a panel lakások végtelenjében… Innen származik az immár 11 éves, egyszemélyes black metal projekt, az Astarium. A „zenekar” üzemeltetője a SIN művésznévre hallgató fiatalember, aki nagy valószínűséggel minden idejét saját szerelemgyermekével tölti, mert az eddig megjelent 5 nagylemez mellett szinte minden évben EP-k és demók sokaságával szórakoztatja magát és vélt rajongóit. Nem ástam bele magam habzó szájjal a munkásságába, nekem bőven elég volt a Nekrocosmo: Nocturnal Kali Yuga c. lemez is.
Hosszas bogarászás után választottam magamnak ezt a kiadványt a Satanath kiadó végeláthatatlan promós listájából, leginkább azért, mert rég hallottam igazán szórakoztató, felszínesség nélküli szimfonikus black metal lemezt, mivel erre a vonulatra véleményem szerint a pátosz mellett nagyon gyorsan képes ráragadni a giccs és a cukormáz is. Szerencsére ebből a szempontból jól sikerült kiszúrnom az Astarium lemezét, visszataszítóan zöld produktumában ugyanis a dallamok és billentyű tengerek ellenére sem éreztem a túljátszást, hatásvadászatot. Alapvetően az ilyen szinti-szőnyegek hallatán gyakran asszociálok enyhén spicces, táncoló Disney figurákra, de itt csak a szerencsétlenkedő Goofy sejtelmes körvonalai jelentek csak meg időnként elmém homályos, ködös táptalajában egy régi emléknek köszönhetően, mi szerint bármiből lehet zenét kovácsolni… SIN alkotása azért többnyire sötét és melankóliával átitatott, a változatos, horrorisztikus vokalizálásnak köszönhetően pedig időnként még gonosz is tud lenni. Az első, meglehetősen hosszú Lyrian Selection dal például fura, visszhangzó, a mély űrből visszatérő hangokkal indít, ami illik a dal témavilágához is, ami arról szól, hogy egy idegen faj kísérlet céljából létrehozta az emberi létformát, évezredek után visszatérve, munkájának gyümölcsére tekintve azonban mélységes szánalmat érez és legszívesebben (ismét a borítóra reflektálva) dobna egy zöld rókát… Mint említettem, a dal hosszú és egy idő után a skálázgatásból álló, időnként klasszikus témákat idéző billentyűs és gitár futamok pedig nagyon fárasztóak tudnak lenni. Mindennek ellenére nagyon jól visszaköszön a hangulatban az okkultizmus, a horror és a fantasy keveréke, amit SIN fő inspirációnak érez, így hatásként természetesen muszáj megemlítenem a több dalt is inspiráló H.P. Lovecraft munkásságát, aki tuti nagy black metalos lenne, ha még élne. A nyitó dal időnkénti gyors tempóiból visszavéve a Nemesis már csak középtempóban riogat, időnként túlzottan vastagon adagolva a szintetizátort, de megtartva a hangulatot, ami itt már kezdi elveszteni érdeklődést fenntartó hatását. Szerencsére az Ex Nihilo képes robbantani és elsodorni, miközben a Nap haláláról és létünk gyakorlatilag nullával egyenlő jelentőségéről filozofál. Mire eljutottam eddig a dalig, rájöttem, hogy az Astarium hullámokban adagolja a jót, úgyhogy már meg sem lepődtem a rendkívül idegesítő Enigma című instrumentális valamin, majd az ismételten izgalmasabb Dance Of The Agony c. tételen, ami már-már black metalba ágyazott pszichedelikus rock himnuszként teszi újra érdekessé a lemezt. Sajnos azonban ennyire futotta a tudományból, mivel a kiadvány második feléül szolgáló három hat percet meghaladó tételben már nem csak az játékidő azonos, de gyakorlatilag maguk a szerzemények is. Ezek több alkalommal úgy suhantak el mellettem, hogy folyton meglepődtem a hirtelen támadt csenden… Ezekben a dalokban már nem vonja el a figyelmünket egy-két érdekesebb megmozdulás a meglehetősen műanyag, érezhetően amatőr hangzásról és megoldásokról sem.
Elvárástól mentes, időnként nyers album lett az Astarium lemeze, aminek legnagyobb fegyvere egyedi hangulata és fura módon visszataszító mivolta, de ha ennyi év munka után sem tud egy egész albumra való, egységesen minőségi dalt összekalapálni valaki, akkor jobb, ha marad a kislemezeknél. Egy kohéziótól dagadó, arányosan megszólaló kiadványra, amiben esetleg bűntársai is akadnak SIN barátunknak, azt hiszem könnyebben kapható lennék. Addig is, ha valaki óhatatlanul rajong a végeláthatatlanul áramló egyszemélyes projektekért, az itt tesztelheti a teljes albumot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
