Divine Weep
Tears of the Ages

pzoltan
2016. október 8.
0
Pontszám
8
Lengyelországban egyre másra nőnek ki a földből a hagyományos metalt képviselő bandák. Erre csak félig jó példa a Divine Weep, mert az ő történetük 1995-ben, eredetileg black metal alakulatként kezdődött. Nagyjából 30 koncerttel és egy Promo 97 elnevezésű demóval a hátuk mögöttük hazájukban már ismertnek számítottak.
Az idő azonban rengeteg változást hozott, az alapítók, Bart (gitár) és Daro (dob) már nem tudtak megegyezni a zenei irányt illetően, miután mind a ketten megváltoztak és az elképzeléseik is egy érettebb irányba kezdtek el mutatni. Ennek eredményeképpen felfüggesztették a próbákat, a zenekar megszűnt létezni.
2001 és 2005 között Bart viszont egyre több ötlettel rendelkezett, amelyekről úgy gondolta, hogy egy heavy/power banda keretein belül kellene megvalósítania őket. Végül ismét felvette a kapcsolatot Daróval, akivel közösen újból próbálni kezdtek.
 

A Tears of the Ages már a második lemezük és habár egyenes ágon folytatja az előzőt, annál némileg kiforrottabb, profibb megközelítésű. Szerintem az a legnagyszerűbb dolgok egyike, amikor látható, nyomon követhető egy csapat előrelépése még annak ellenére is, hogy zeneileg hűek maradnak önmagukhoz, megmaradnak a jól kitaposott ösvényen. A Divine Weep-nél továbbra is az eredeti németes hangulatú power metalt képviselik, de ez a tulajdonságuk nem válik kizárólagossá. Egyrészt azért, mert a dalaikban heavy metal is hallható, továbbá szerencsére a csapatnak nincs billentyűs tagja, tehát a zene nem puhul, nem válik giccsessé. Dallamos ugyan, de nem lapos, megvan benne a kellő energia és tökösség ahhoz, hogy a power metallal szemben idegenkedők is szeressék.
Érdemes is odafigyelni erre a kiválóan megírt muzsikára, különösen akkor, ha olyan nótákról van szó, mint az ügyes tempóváltásokkal eljátszadozó Fading Glow, a súlyosabb, hagyományos heavy metalos Last Breath vagy a véleményem szerint az album abszolút legslágeresebb felvétele a Never Ending Path. Egy valamirevaló power metal albumról nem hiányozhatnak a nagy ívű tételek sem, így a címadó képében a hallgató a csapat képességeinek legjavát egybefoglalva kapja meg a magabiztos építkező ritmushangszerekkel és elszállós szólókkal teletűzdelt Tears of the Ages képében. Itt ki kell térnem rá, hogy bár az ének, bár nagyszerű, de hagy némi kívánnivalót maga után, amitől kissé hiányérzetem támad az egyébként jó nótákat felvonultató, mutatós borítóval felvértezett produkció összességének kapcsán.
 

Szerencsére a fiúk tudják, hogy mekkora adagokban érdemes a zenéjüket adagolni, ezért a nyolc, plusz két bónusz dal (köztük a címadó lengyel nyelvű verziójával!) éppen elegendő időt fut le az erősségek kihangsúlyozásához. Feltétlenül és fenntartások nélkül ajánlom lengyel barátaink ezen pompás villázós erőmetalját, egyrészt azért, mert tényleg profi hozzáállású, másrészt azért, mert az a hat euró, amit a kiadó elkér érte, igen csak csekély összeg egy ilyen emlékezetes pillanatokban gazdag lemezért.