A Green Machine (Kyuss tribute) romjain alakult banda magja Horváth „Sexy” Gábor bőgős és Ifj. Kocsándi Miklós gitáros. A srácok mellett az EP óta lecserélődött a zenekar másik fele. Előbb az Apey & the Pea-ből (is) ismert Makai Laci (dob) helyére érkezett Miricz Attila, majd a frontember is cserélődött, most Makács Zoli birtokolja a mikrofont.
A tavaly áprilisban megjelent EP bemutatásakor azt írtam, hogy az alig húsz perces, négy számos anyag igazság szerint nekem csak étvágygerjesztő. Nos, itt a bemutatkozó lemez, ami a maga bő ötvenöt percével már – kis túlzással legalábbis – minden igényt kielégít.
Azoknak, akik most hallanak először a fővárosi négyesről igyekszem kicsit megfoghatóvá tenni a dolgot. A zene az előzményeket ismerve talán nem meglepő módon stoner/desert rock alapú, amit egyéb stílusok elemeinek felhasználásával tesznek még egyedibbé. Fontos ismérve a HB daloknak, hogy nem kevés pszichedeliával fűszerezik a dalaikat, de a sabbathista doom, meg a hard rock is jól felismerhetően jelen van, sőt még RnR sem áll távol tőlük.
A lemezre nyolc új szerzemény került fel, valamint a négy EP-s dal is újravett formában. Nem érzem úgy, hogy ez (értsd, csak az újakat lemezre tenni) hiba lenne. Egyrészt az EP-s cucc nagyon rendben van, másrészt pedig ezek szétszórva kerültek fel.
A nyitó Enemy Mine-ban továbbra is egyértelmű, hogy Sexy bőgője kiemelkedő részét képezi a banda hangzásának, s az alapozás mellett Miki gitárjával egyenértékű hangszerként kell rá tekinteni.
A klipes Magno Unit Missile kicsit kilóg a lemezről a tempósabb megközelítésével. Bár pont emiatt üde színfoltként is tekinthetünk rá. De nyugi, a pörgés mellett azért ott vannak a sivatagi hatások, igaz ezek inkább a dal második felére bújnak csak elő. Azonban ott olyan dob-bőgő összjáték van, hogy le a kalappal! Zoli meg úgy érzem itt teljesít a legjobban. Az a Staley-s ének nagyon király.
A lebegősen induló Welcome to my Cradle egy másabb oldalát mutatja a négyesnek. Ebben a zene inkább desert rock, s erre az alapra végén jön egyfajta grunge-os ének, s és még a Led Zeppelin hatását is felfedezni vélem. A végére meg ismét jön az elszállás, a már-már space rockba hajló pszichedelia.
Az Into the Sun meg a legszebb szabbatista hagyományokkal indít, majd némi gyorsulással – úgy középtempóig – már inkább a stoner és a grunge témák – a Myles Kennedy-s/Cornell-es énektémák nagyot dobnak rajta – kerülnek előtérbe, majd a végére visszalassulnak. A dal bizonyos részei simán elférnének valamelyik újkori Slash lemezen is.Az EP-s Cellophane-t kicsit újragondolták, s ez a javára is vált a dalnak. Nem mintha bármi bajom lett volna vele, de így tömörebb lett és talán még jobban is hat.
Általában nem a hosszú tételek szoktak a kedveneim lenni, itt azonban a Liberteen-nel valami olyat sikerült összehozniuk, amivel nagyon eltaláltak. Az alapvetően Soundgarden, Audioslave, Alter Bridge jellegű nótához Deep Purple ízű ős hard rockot adagoltak, Hammonddal, ahogy kell, mégse porosan. Ez a dal zeneileg és vokálisan is az egyik csúcspontja az albumnak.
A From Ouside számomra olyasmi, mintha a Soundgarden, az Alice In Chains és a Pearl Jam írna közös számot egy projektben.
A bemutatkozó kislemezen is hallható, itt záró Feed The Machine-re meg kár szót vesztegetni, király dal, vitán felül. Az a lüktető groove! Inkább itt a klip:
Mit is mondjak így a végére? Ha csinálnék év végi listát, biztos top 10-es lenne a lemez. A srácok bevallottan a mainstream és az underground határán egyensúlyoznak, s lemez alapján igazat is adok nekik ebben. Olyan ez a tucatnyi dal, amit a hosszabbak kivételével simán ajánlanék a rockot (is) szerető zenahallgatóknak. Igazából azt kell mondjam, nem bánnám, ha szélesebb körben is ismertté válna a banda, akár nemzetközi szinten is, s ennek van is némi esélye, hisz hamarosan már a második európai körútra indulnak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
