A brit Defy The Ocean zenéjét legegyszerűbben post rockként lehet leírni. A londoni duó történetét a tagok középiskolai találkozásánál és első közös zenélgetésénél kell kezdeni. Chris Theo (ének, gitár) és Marcos Economides (dob, gitár) 2009-ben jött újra össze, és változásra éhesen hozták létre zenekarukat. Ennek első manifesztálódása a 2011 novemberében megjelent Place Your Bets kislemez volt, ami egy bosszú meséjéről szólt. Nem sokáig, mindössze egy hónapot kellett várni az újabb dalra. Ez volt a The Path.Némi alkotói csend után 2012 szeptemberében már egy négyszámos EP-vel rukkoltak elő. A Myopic már egységesebb, de még nem túl sok egyéniséggel felvértezett post-rock anyag lett amibe azért fémesebb és ambient részek is elfértek. Mindenesetre némileg árnyaltabban mutatta meg a sácok elképzeléseit, mint a két dal.
2013-ban Marcos és Chris már el is kezdett dolgozni a folytatáson, s igyekeztek egy magasabb szintre lépni. Ennek első jele a Gold & Green kislemez volt. A megszülető dalok már nem voltak annyira tematikusak, mint a Myopic EP-n szereplők, azonban felismerhetően léptek tovább az ott megkezdett úton.
Az álmodozósabb, utazósabb, a hét számot bő félórás játékidőben előadó Elderflower EP , mely már-már albumnak is beillik. Nézzük hát, milyen is a szeptemberben megjelent kölönleges grafikájú (az ausztrál Erin Smith műve) papírtokos kiadvány. Javaslom nagyobb felbontásban is megtekinteni, lesznek érdekességek.
Az alig három percnyi Rest még nem mutatja meg teljes valójában a duó által játszott post rockot, ám már bepillantást enged a résnyire tárt függöny mögé.
Azt hiszem a Veil-ben aztán sikerül megmutatniuk minden olyan fogást, ami miatt kicsit kiemelkednek a post műfaj zenekarainak tömegéből.
Egyrészt a dalaik – bár a kötelező szomorkás hangulat megvan bennük – valahogy könnyed emelkedettséget sugallnak, de azért megnyugtatok mindenkit, a morcosabb hangulatok sem maradnak el.
A másik jellemző fogásuk pedig az, hogy gyakran alkalmaznak oda nem illő, sőt már-már bántó, fülsértőnek is nevezhető hangokat. Nem gyakori ez persze, de jellemző.
A címadó dalt egy elég elvont és zaklatott klippel támogatták meg, ami igazán jól erősíti a dal hangulatát.
A zongorás finom kezdés után úgy féltávon egy hirtelen váltással szinte doom-ba váltanak a Brine-ban.
Az itt-ott darkos/gótos gitáros Vessel-ben bukkan fel az első vendég. Természetesen ne is számítsatok valami egyértelmű megoldásra. Vishwanath Sankaran színesíti a szerzeményt a chitravina nevű hagyományos indiai húros hangszerrel. Meglepő, de illik a dalba.
Egy sötét hangulatú zongorás instru átvezető (Poisoned) után érkezik a zárótétel a Bones képében. Ez a hét percnyi elszállós, lebegős, nyúlós szerzemény talán hagyomámyosabb (vagy inkább már megszokottnak számító) post dolgokat nyújtja, még úgy is, hogy a vége felé Nina Plapp csellózásával azért némi egyénibb színt is visznek bele.
<a href=”http://music.defytheocean.com/album/elderflower”>Elderflower by Defy The Ocean</a>
Összességében azt megállapíthatom, hogy jó úton halad a duó. Bár nem vagyok a post rock nagy szakértője, mégis úgy gondolom, hogy egyes momentumok reményt keltenek és egy még egyénibb irányba fordul a csapat a következő anyagán. A promóciós levelükben egyébként ízt ígérik, nagy dolgokra készülnek az elkövetkező hónapokban.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
